Mad World 2.

Sziasztok! :)

Elkapott a kórság (:D), ezért gondoltam, felteszem nektek ezt a részt most, nap közben. :) Jó olvasást hozzá! ^^

Mad World - 2. rész - Új igazgató

Tom másnap úgy ült be a kocsiba, mintha élettelenül bolyongott volna, és nem lelné a helyét a világban. Arról fogalma sem volt, hogy ki lesz Bill újabb pszichológusa. Csak abban reménykedett, hogy kikészíti őket, ahogy szokta, és valamilyen úton, így vagy úgy, de eljutnak oda, hogy hozzá kerüljön. Talán egyszer... és akkor majd helyrehozhatják.

Bár legszívesebben azt kívánta volna, hogy inkább ne is találkoztak volna. Akkor nem kellene ilyen dolgokon átmenniük. Nem kellene szenvedniük ok nélkül.

Lassan vezetett. Részben amiatt, hogy legyen ideje gondolkozni, részben pedig az átláthatatlan köd miatt. Ez volt előtte. Köd. Köd, ami eltakarta a valóságot.

Amikor az autó megállt a személyzeti parkolóban, szemét lehunyva hátradöntötte a fejét. Sóhajtott egyet, és miután bezárta az ajtót, lassan lépkedve indult el az épület irányába.

Három hónapja új igazgatója volt az intézetnek. Adel fia vette át az irányítást, mivel a nő úgy gondolta, hogy megfelelő lenne rá, ő maga pedig egy egyszerűbb helyen kezd el dolgozni, ezúttal nem igazgatóként, csak egyszerű dolgozóként. Így került egy feltörekvő cég irodájába - és ugyanezzel a lendülettel lett James igazgató.

Tom remélte, hogy nem tud róla. Róluk. Az egész ügyről. Így aztán vagy ő kerülhetne Billhez, vagy valamelyik haverja, és nem valami öreg, begyöpösödött pszichomókus, ahogy Bill nevezte őket. Aztán Tom is elkezdte így hívni a monoton hangon daráló, kopaszodó, szemüveges alakokat, akik csak azért maradtak, mert jó a fizetés, egyébként úgy néztek ki, mint aki maga is az idegösszeroppanás szélén áll. Csak abban reménykedett, hogy ne egy ilyet szabadítsanak be Bill mellé - hiába régi motorosok a szakmában, ha képtelenek vele szót érteni!

Amikor belépett az épületbe, a szokásos reggeli jelenet fogadta. Csak ő nem érezte úgy, hogy ez a szokásos. Amikor az öltözőhöz indult, hogy levegye a kabátját, a két G-vel találta szembe magát.

- Uh, haver, sajnálom - veregette meg a vállát Georg együttérzően. - Nem lehet most neked valami könnyű.

- Hát, nem. - Tom kicipzározta a dzsekijét, aztán kinyitotta a kis bekulcsolhatós szekrényt, hogy eltegye. - Szar ügy. És ötletem sincs.

- Otthon kellett volna maradnod egy-két napot - nézett Gustav a szemébe.

- Otthon csak az lenne a bajom, hogy egyedül vagyok - vont vállat. - Viszont... van egy olyan érzésem, hogy a nap végén Jamesnél fogok kikötni. Beszélnem kell vele róla.

Ennél többet már nem mondott, csak kiviharzott a folyosóra. Most pont nem akart beszélni senkivel. Semmiről.

Bill hanyatt feküdt az ágyán, a fehér plafont bámulta. Ezúttal a szobája sokkal "biztonságosabb" volt - jobbnak ítélték olyan szobába tenni, aminek teljesen ki vannak párnázva a falai, mint egy simába. Kevesebb esélye lett így kárt okozni magában. Nem mintha akarta volna. Egy kudarc is elég volt, minek próbálkozzon tovább? Inkább magát is kínozta azzal, hogy őrlődik, bámul a semmibe, és még csak meg sem mozdul.

Az se érdekelte volna, ha nyílik az ajtó, és valaki jön. Nem tudta volna zavarni... Bárki, csak ne Tom. Most még egy szerencsétlen is jobban jött volna. Bár tudta, hogy egy-két napig még úgysem teszik senkihez. De azt is jól tudta, hogy most már nem csak azzal lesz bent, hogy "szegény gyerek nem tud elviselni semmilyen traumát", vagy éppen pánikbeteg. Nem. Most egyértelműen megkapja a jelzőt, miszerint veszélyes önmagára. Ha pedig balhézik, veszélyes másokra is.

Hogyne. Így megy ez ott.

Amikor hallotta kattanni a zárat, már gondolta, hogy a nővér jön hozzá odaadni a gyógyszereit. Nem is tévedett. Három tabletta - ebből egy naponta kétszer -, hogy így maradjon. Viszonylag ép emberként. Bár sosem tartotta magát annak. A külvilág felé mindig csak a jót mutatta, a magabiztosságot, viszont ez egyáltalán nem így volt. Tele volt kétségekkel szinte mindenben, és hamar összetört.

Amint lehúzta a tablettákat egy poház vízzel, a nővér elköszönt tőle, és megjegyezte, hogy délután is jön a következő adaggal. Bill nem szólalt meg. Hülyén jött volna ki, ha azt mondja, hogy köszöni, vagy éppen rendben. Nem köszöni, és nincs rendben. Emiatt inkább nem is mondott semmit, régi jó szokásához híven.

Délután, amikor már majdnem hazafelé készülődött, Tom bekopogott James ajtaján. Hiába volt itt csak három hónapja, mindenki jól kijött vele, egyértelmű volt a tegeződés - jól irányított, amit kellett, azt úgy csinálta, nem élt vissza a hatalmával, szóval ő volt a nagybetűs Tökéletes Igazgató. Már ha létezett ilyen.

- Szabad! - hallatszott a hang az ajtó túloldaláról. Tom ekkor benyitott. James az asztalánál ült, valamilyen kitöltendő papír fölött. - Oh, te vagy az - állapította meg James az egyértelműt. - Hogyhogy itt?

- Az új srácról lenne szó - mondta, aztán megremegett a hangja, mielőtt tovább beszélt volna. - Az öngyilkos kísérlőről.

- Pont róla próbáltam kitölteni pár hiányzó adatot. Na, mondd.

- Bocs, hogy megzavartalak benne, de ez fontos... Gondolom, tudod, hogy volt már itt, és hogy többek között én is kezeltem egy elég huzamos ideig, mielőtt ki lett engedve - csapott bele a közepébe.

- Ja, igen. Szóval, mi van vele?

- Az öcsém - sóhajtott fel. James hirtelen kikerekedett szemekkel bámult rá, jelezve ezzel, hogy várja a folytatást. - Igazából, ha nincs ez a hely, talán sosem találunk egymásra. Sose hozzuk össze a szüleinket újra. Ugyanakkor bonyolult a sztori. Nagyon bonyolult, szóval ebbe nem kezdenék bele. Viszont az egyértelmű, hogy kevés emberrel találja meg a szinkront. Mármint, kicsit nehéz vele szót érteni az elején. Én viszont nagyon is jól ismerem. Illetve... azt hittem, hogy jól ismerem. De a történtek szerint nem. Szóval... Nem tudom, kiválasztottad-e már mellé a megfelelő embert, de ha még nem, akkor szerintem érted, mire akarok célozni ezzel.

- Igen, persze - mosolyodott el James halványan. - Mivel a legtöbben már ismerték itt... Nem akarták elfogadni az ajánlatot, miszerint dolgozhatnának vele. Tiéd a meló. Holnapután kezdhettek, mondjuk olyan fél tizenegy környékén, ha neked az úgy megfelel.

- Persze, hogy megfelel! - sóhajtott fel megkönnyebbülten.