2015. február 17., kedd

Mad World 2.

Sziasztok! :)
Elkapott a kórság (:D), ezért gondoltam, felteszem nektek ezt a részt most, nap közben. :) Jó olvasást hozzá! ^^

Mad World - 2. rész - Új igazgató


Tom másnap úgy ült be a kocsiba, mintha élettelenül bolyongott volna, és nem lelné a helyét a világban. Arról fogalma sem volt, hogy ki lesz Bill újabb pszichológusa. Csak abban reménykedett, hogy kikészíti őket, ahogy szokta, és valamilyen úton, így vagy úgy, de eljutnak oda, hogy hozzá kerüljön. Talán egyszer... és akkor majd helyrehozhatják.
Bár legszívesebben azt kívánta volna, hogy inkább ne is találkoztak volna. Akkor nem kellene ilyen dolgokon átmenniük. Nem kellene szenvedniük ok nélkül.
Lassan vezetett. Részben amiatt, hogy legyen ideje gondolkozni, részben pedig az átláthatatlan köd miatt. Ez volt előtte. Köd. Köd, ami eltakarta a valóságot.
Amikor az autó megállt a személyzeti parkolóban, szemét lehunyva hátradöntötte a fejét. Sóhajtott egyet, és miután bezárta az ajtót, lassan lépkedve indult el az épület irányába.

Három hónapja új igazgatója volt az intézetnek. Adel fia vette át az irányítást, mivel a nő úgy gondolta, hogy megfelelő lenne rá, ő maga pedig egy egyszerűbb helyen kezd el dolgozni, ezúttal nem igazgatóként, csak egyszerű dolgozóként. Így került egy feltörekvő cég irodájába - és ugyanezzel a lendülettel lett James igazgató.
Tom remélte, hogy nem tud róla. Róluk. Az egész ügyről. Így aztán vagy ő kerülhetne Billhez, vagy valamelyik haverja, és nem valami öreg, begyöpösödött pszichomókus, ahogy Bill nevezte őket. Aztán Tom is elkezdte így hívni a monoton hangon daráló, kopaszodó, szemüveges alakokat, akik csak azért maradtak, mert jó a fizetés, egyébként úgy néztek ki, mint aki maga is az idegösszeroppanás szélén áll. Csak abban reménykedett, hogy ne egy ilyet szabadítsanak be Bill mellé - hiába régi motorosok a szakmában, ha képtelenek vele szót érteni!

Amikor belépett az épületbe, a szokásos reggeli jelenet fogadta. Csak ő nem érezte úgy, hogy ez a szokásos. Amikor az öltözőhöz indult, hogy levegye a kabátját, a két G-vel találta szembe magát.
- Uh, haver, sajnálom - veregette meg a vállát Georg együttérzően. - Nem lehet most neked valami könnyű.
- Hát, nem. - Tom kicipzározta a dzsekijét, aztán kinyitotta a kis bekulcsolhatós szekrényt, hogy eltegye. - Szar ügy. És ötletem sincs.
- Otthon kellett volna maradnod egy-két napot - nézett Gustav a szemébe.
- Otthon csak az lenne a bajom, hogy egyedül vagyok - vont vállat. - Viszont... van egy olyan érzésem, hogy a nap végén Jamesnél fogok kikötni. Beszélnem kell vele róla.
Ennél többet már nem mondott, csak kiviharzott a folyosóra. Most pont nem akart beszélni senkivel. Semmiről.

Bill hanyatt feküdt az ágyán, a fehér plafont bámulta. Ezúttal a szobája sokkal "biztonságosabb" volt - jobbnak ítélték olyan szobába tenni, aminek teljesen ki vannak párnázva a falai, mint egy simába. Kevesebb esélye lett így kárt okozni magában. Nem mintha akarta volna. Egy kudarc is elég volt, minek próbálkozzon tovább? Inkább magát is kínozta azzal, hogy őrlődik, bámul a semmibe, és még csak meg sem mozdul.
Az se érdekelte volna, ha nyílik az ajtó, és valaki jön. Nem tudta volna zavarni... Bárki, csak ne Tom. Most még egy szerencsétlen is jobban jött volna. Bár tudta, hogy egy-két napig még úgysem teszik senkihez. De azt is jól tudta, hogy most már nem csak azzal lesz bent, hogy "szegény gyerek nem tud elviselni semmilyen traumát", vagy éppen pánikbeteg. Nem. Most egyértelműen megkapja a jelzőt, miszerint veszélyes önmagára. Ha pedig balhézik, veszélyes másokra is.
Hogyne. Így megy ez ott.
Amikor hallotta kattanni a zárat, már gondolta, hogy a nővér jön hozzá odaadni a gyógyszereit. Nem is tévedett. Három tabletta - ebből egy naponta kétszer -, hogy így maradjon. Viszonylag ép emberként. Bár sosem tartotta magát annak. A külvilág felé mindig csak a jót mutatta, a magabiztosságot, viszont ez egyáltalán nem így volt. Tele volt kétségekkel szinte mindenben, és hamar összetört.
Amint lehúzta a tablettákat egy poház vízzel, a nővér elköszönt tőle, és megjegyezte, hogy délután is jön a következő adaggal. Bill nem szólalt meg. Hülyén jött volna ki, ha azt mondja, hogy köszöni, vagy éppen rendben. Nem köszöni, és nincs rendben. Emiatt inkább nem is mondott semmit, régi jó szokásához híven.

Délután, amikor már majdnem hazafelé készülődött, Tom bekopogott James ajtaján. Hiába volt itt csak három hónapja, mindenki jól kijött vele, egyértelmű volt a tegeződés - jól irányított, amit kellett, azt úgy csinálta, nem élt vissza a hatalmával, szóval ő volt a nagybetűs Tökéletes Igazgató. Már ha létezett ilyen.
- Szabad! - hallatszott a hang az ajtó túloldaláról. Tom ekkor benyitott. James az asztalánál ült, valamilyen kitöltendő papír fölött. - Oh, te vagy az - állapította meg James az egyértelműt. - Hogyhogy itt?
- Az új srácról lenne szó - mondta, aztán megremegett a hangja, mielőtt tovább beszélt volna. - Az öngyilkos kísérlőről.
- Pont róla próbáltam kitölteni pár hiányzó adatot. Na, mondd.
- Bocs, hogy megzavartalak benne, de ez fontos... Gondolom, tudod, hogy volt már itt, és hogy többek között én is kezeltem egy elég huzamos ideig, mielőtt ki lett engedve - csapott bele a közepébe.
- Ja, igen. Szóval, mi van vele?
- Az öcsém - sóhajtott fel. James hirtelen kikerekedett szemekkel bámult rá, jelezve ezzel, hogy várja a folytatást. - Igazából, ha nincs ez a hely, talán sosem találunk egymásra. Sose hozzuk össze a szüleinket újra. Ugyanakkor bonyolult a sztori. Nagyon bonyolult, szóval ebbe nem kezdenék bele. Viszont az egyértelmű, hogy kevés emberrel találja meg a szinkront. Mármint, kicsit nehéz vele szót érteni az elején. Én viszont nagyon is jól ismerem. Illetve... azt hittem, hogy jól ismerem. De a történtek szerint nem. Szóval... Nem tudom, kiválasztottad-e már mellé a megfelelő embert, de ha még nem, akkor szerintem érted, mire akarok célozni ezzel.
- Igen, persze - mosolyodott el James halványan. - Mivel a legtöbben már ismerték itt... Nem akarták elfogadni az ajánlatot, miszerint dolgozhatnának vele. Tiéd a meló. Holnapután kezdhettek, mondjuk olyan fél tizenegy környékén, ha neked az úgy megfelel.
- Persze, hogy megfelel! - sóhajtott fel megkönnyebbülten.

2015. február 8., vasárnap

Pain of Love 4.

Halihó ^^
És íme, Ireth sztorijának, a Pain of Love-nak a 4. része. Nem pofázok, szerintem nagyon nem szükséges. :)


Pain of Love 4. rész


„Mikor felkapcsolta a nappaliban a villanyt, egy ütemet kihagyott a szíve.”
Bill ott ült a kanapén. Tom jöttére felemelte a fejét. Mosolygott.
-         …Bill? – nyögte erőtlenül Tom.
Bill még mindig mosolyogva bólintott, majd fölállt és odasétált Tomhoz.
-         Hogy kerülsz ide? – kérdezte az idősebb Kaulitz.
-         Mondtam, hogy mindig Veled leszek – válaszolt.
-         Istenem. Már hallucinálok. – Tom lassan térdre rogyott.
Fejét lehajtotta és megint úrrá lett rajta a zokogás.
-         Miért…? Hiszen meggyógyultál volna! – sírta, és csodálkozott, hogy van még könnye. - Bill, gyere vissza!
-         De hát… Itt vagyok! – térdelt mellé és szorosan átölelte Tomot.
Tom testvére karjáért nyúlt. Megtudta fogni. Érezte Bill parfümének illatát. Hallotta, ahogy csitítani próbálja. Igen. Bill itt van!
Bill óvatosan felsegítette bátyját, majd a kanapéhoz vezette.
-         Feküdj le! Fáradt vagy.
-         Nem! – tiltakozott.
-         Miért?
-         Mert ha reggel felkelek, Te nem leszel itt!
Bill mosolyogva megsimította Tom arcát.
-         Itt leszek Veled – susogta, majd lassan megcsókolta.
Tom úgy érezte visszakapta a lelke másik felét. Leírhatatlanul boldog volt.
Végül engedett Bill utasításának és lefeküdt a kanapéra. Öccse szorosan hozzábújt. Tom még egy ideig küzdött az álmosság ellen, de Bill addig-addig duruzsolt neki, míg végül elaludt.
Éjszaka közepén riadt fel. Először azt hitte, álmodott. Ám amikor észrevette a mellette békésen szuszogó Billt rögtön elszállt minden kételye. Tényleg itt van! Itt van!
Még reggel is ott volt, mikor felkelt.
-         Jó reggelt! – köszöntötte Bill.
Tom nem is válaszolt, inkább megcsókolta. Csak egy-egy rövid levegővételnyire váltak csak el. Persze ilyenkor kell a csengőnek megszólalnia. Tom felpattant és ajtót nyitott.
-         Szia, Tom! – üdvözölte őt Georg és Gustav.
-         Sziasztok! Gyertek be!
-         Milyen jó kedved van! – jegyezte meg Gustav már az előszobában.
-         Képzeljétek, - kezdte Tom. – Bill VISSZAJÖTT!
-         Tessék?! – lepődött meg a két G.
-         Visszajött! Gyertek!
Bevezette őket a nappaliba.
-         Ott ül a kanapén – mutatott oda Tom.
-         Sziasztok! – köszöntötte őket Bill hatalmas mosollyal, közben vadul integetett nekik.
Georg és Gustav csak a homlokukat ráncolták.
-         Hol?  - kérdezte Georg.
-         Hát ott a kanapén! – mutatta Tom.
-         Itt vagyok! – kiáltotta Bill.
-         Tom, - mondta Gustav. – Nincs ott senki.
A két Kaulitz meglepődött.
-         De hát… Itt vagyok! – ismételte kétségbeesetten Bill.
-         Tom, figyelj – kezdte Georg. – Tudom, hogy nehéz feldolgozni ezt az egészet,… De ez már beteges.
-         Ne mondj ilyet! – vágta rá Tom. – Igenis itt van!
-         Srácok, hát nem láttok? – szipogta Bill.
Georg-ék nem látták Billt, mint ahogy más sem Tomon kívül.
Ahogy ezekre visszagondolt, könny szökött a szemébe. Kicsit próbált kényelmesebb pozícióba ülni, de a kényszerzubbony miatt ez nehezen ment. „Hallucinálok?” – gondolta. – „Bill igenis itt van! Ön- és közveszélyes? Dehogy! Csak egy csészét vágtam a falhoz idegességemben. Miért kell ilyen apróságok miatt a legrosszabbra gondolni?”
Ezeket a gondolatokat szövögette, majd feleszmélt. „Bill NINCS ITT! Hol van? És Nina? Lassan két hete nem látogatott, pedig minden nap itt volt velem legalább egy órát! És Georg-ék? Első pár héten még be-bejöttek hozzám, de azóta semmi! ”
Hirtelen felkapta a fejét. Kulcs csörrent a zárban.
„Remek” – gondolta. – „Jön az újabb nyugtató és anti-hallucinogén-szer, teljesen fölöslegesen”
Kattant a zár és kinyílt az ajtó.

2015. február 2., hétfő

Pain of Love 3.

Sziasztok! :)
Ireth elküldte a Pain of Love 3. és 4. részét. Nekem egyre jobban tetszik, egyelőre itt a harmadik rész, pár nap múlva pedig jön a negyedik! :) Jó olvasást! ^^

Pain of Love - 3. rész


„Felment, benyitott Bill szobájába és sokkot kapott a látványtól.”
Bill a szoba másik felében feküdt… egy vértócsa közepén. Tom érezte, hogy a lábai nem bírják megtartani. Lassan összecsuklott, a földön mászva igyekezett elérni Billt. Nagy nehezen odaért és az ölébe húzta. Egyik tincsét kisimította öccse arcából, majd végig nézett rajta. Bill mindkét karján felvágta az ereit.
-         Bill? – kezdte el finoman rázogatni. – Bill?
Megérintette az arcát. Egészen hideg volt már. Tom nehezen előhalászta a zsebéből a telefonját és hívta a mentőket.
-         Bill… Kérlek… - zokogni és lassan ringatni kezdte.
A mentők viszonylag hamar odaértek, de már nem tudtak segíteni. Tom alig akarta elengedi testvérét.
- Mi történt? – lépett be a szobába Nina. Tom nem emlékezett rá, hogy került oda. Akkor jött be, mikor Billt már hordágyon vitték ki letakarva. Egyik karja kilógott. A kifestett körmökből Nina egyből rájött ki van rajta. Az ő szemei is könnybe lábadtak. Odaült Tom mellé az ágyra. Kezét a fiú vállára tette.
-         Részvétem – susogta.
Tom ismét zokogni kezdett. A lány végignézett a szobán. Egy nagy vértócsa, egy kés és egy… levél. Felállt, felvette a földről. „Tomnak”. Ez állt rajta.
-         Tom – szólította meg.
Tom felemelte a fejét és remegő kezével elvette a levelet. Ügyetlenül feltépte, széthajtotta. Szemei már annyira nedves volt, hogy nem bírta elolvasni. Átadta Ninának, aki egyből felolvasta:
„Kedves Tom!
Tudom, hogy nem fogod megérteni miért csináltam, de próbáld meg magad az én helyzetembe képzeli! Már fájt mindenem, belefáradtam a terápiákba, nem tudtam tovább hallgatni az orvosokat, hogy egyre rosszabb… Elegem volt! Kérlek, próbáld meg túllenni rajtam és találd meg azt a lányt, aki majd veled lesz, amíg élsz! Legyél boldog és ne felejtsd el, én mindig Veled leszek! Mindig ott leszek melletted!
Nagyon szeretlek!
Bill”
Tom csak ült az ágyon és üvegesen nézett maga elé. Nina megint a vállára tette a kezét.
A további napok kicsit elhomályosodtak. Tom még nagyjából emlékezett a temetésre. Szülei, Gordon, Georg, Gustav és Nina is próbálták vigasztalni, mert ő sírt a legkeservesebben. Úgy érezte egy nagydarabot téptek ki belőle. Úgy érezte, hogy ő egy csonka, nyomorék ember. Bill, az ő Billje örökre itt hagyta. Magát kezdte okolni, ha most az egyszer nem hallgat rá és belép a szobába, akkor még most is élne. 
A temetésnek már rég vége volt, de ő még mindig ott ült.
-         Bill – susogta. – Miért… mentél… el? Olyan helyre, ahová én nem követhetlek? Bill… Kérlek… Gyere vissza!!!
Egy ideig még ott szipogott, majd hazaindult. Benyitott. Üres volt a ház testvére nélkül. 
Mióta magára maradt, egyszer sem aludt a hálószobában. Mindig a kanapéra feküdt le. A napirendje abból állt, hogy egész nap csak tengődött, néha Georgék átmentek hozzá, este pedig vagy sírva aludt el, vagy részegre itta magát.
 Mikor felkapcsolta a nappaliban a villanyt, egy ütemet kihagyott a szíve.