Born to be wild

Sziasztok. :)

A tegnapelőtti extra rész után, most nem a HYLY új részével, hanem egy novellával jövök nektek, amit ezúttal a Hinder - Born to be wild című dala ihletett meg. :) Eredetileg SteppenWolf-szám, de én a Hinder változatát jobban bírom valamiért. xD Ha továbbkattintotok, akkor ott van a szám berakva. :D Maga a novella nem éppen a leghosszabb, és nem is a legvidámabb (tőlem megszokottan) de azért remélem, hogy tetszik majd nektek.

Born to be wild

Beindította a motorját, és azonnal el is viharzott. Védőfelszerelés nélkül, egyszerű, hétköznapi ruhában. Azt mondta, tesz pár kört a városban, de máris visszajön, és semmi gond nem lesz.
Tényleg csak pár kört tett, mert kevés idő után már láttam is az utcasarkon száguldani. Már majdnem itt járt a ház előtt, de hirtelen egy kisgyerek futott ki az útra az elgurult labdája után. Félrerántotta a kormányt. Rémülten kiáltottam a nevét, de ezután már csak a csattanást láttam...

* * *

Zihálva ébredtem fel. Szakadt rólam a víz, szaporán vettem a levegőt. Idegesen körbepillantottam a szobában, és láttam, hogy mellettem fekszik az ágyon, és engem bámul.
- Minden rendben van, Bill? - kérdezte aggódó tekintettel.
- Nem... Vagyis de... De kérlek, ma ne menj motorral... sehova. Ne menjünk ki arra a földútra. Rossz érzésem van.
Kapkodva mondtam ki a szavakat, így nem voltam biztos benne, hogy teljesen érthetően magyarázok. De mindenképpen azt akartam, hogy tudja: rossz ötlet lenne ma kimenni.
- Tessék? - kérdezett vissza értetlenül.
- Láttam... vagyis csak álmodtam... hogy itt, a városban félrerántod a motor kormányát, hogy ne üss el egy gyereket az úton. Borzalmas volt. Kérlek, ne menjünk ki!
Még mindig nem sikerült lenyugodnom teljesen. Ahogy belegondoltam, hogy akár ez tényleg megtörténhet, bármikor és bárhol pár könnycsepp utat tört magának.
- Nyugodj meg! - simított végig az arcomon, aztán közelebb húzott magához. - Csak álmodtad. Minden rendben lesz, oké?
Óvatosan bólintottam, aztán szorosabban belefúrtam az arcom a pólójába.

* * *

Délutánra sikerült rávennem magamat, hogy mégis elmenjünk arra a földútra, amit valamelyik nap talált a környéken, és azt mondta, hogy egyszer elvisz oda.
Már az első találkozásunkkor - néhány évvel ezelőtt - úgy ismertem meg, hogy motorral volt. Mindig is olyan volt, mint a filmekben a rossz fiú, bár tudtam, hogy egyáltalán nem az. Aztán ahogy egyre többször láttam, szépen lassan belé szerettem, és kiderült, hogy az érzés nem volt viszonzatlan. Egy idő után már el sem tudtam volna képzelni a motorja nélkül, sokszor mentünk el együtt, ezt a szokást pedig azóta sem nyelte el a múlt. Folyton talál új utcákat, új szakaszokat, helyeket, amik csak arra vártak, hogy egyszer-kétszer oda is lemenjünk pár alkalomra, ha nem többre.

Ekkor már teljes nyugodtsággal szálltam fel mögé a motorra, szinte szembe se jutott a rémálmom. Akkor kitörlődött az emlékezetemből.
- Kész vagy? - kérdezte, ahogy hátranézett a válla fölött.
- Persze - válaszoltam, és azonnal átkaroltam hátulról.
Egyikünkön sem volt védőfelszerelés, mégis így indultunk el. Megszoktuk, hogy nincs rajtunk, ezért nem is zavarta egyikünket sem. Gyorsan száguldottunk végig az utakon, a fejemet pedig a hátának döntöttem.
Nem tudom, hány percen keresztül mehettünk, de nem volt se túl hosszú, se nem túl rövid a távolság. A várostól kicsit messzebb kanyarodott le a földútra. Kicsit göröngyös volt, és néhány fa is volt a környéken, de alapvetően egy pusztára hasonlított.
Ahogy végignéztem a terepen, újra rossz érzésem támadt. Remegő lábakkal leszálltam a motorról, mire Tom értetlenül pillantott felém.
- Mi a baj? - kérdezte.
- Nem tudom, csak furcsa érzésem van... Egyszerűen érzem, hogy valami rossz fog történni.
- Csak a képzeleted játszik veled. Éjszaka rémálmod volt, ezért félsz. Minden rendben lesz. Tegnap voltam itt és mentem pár kört, mint mindig, mielőtt elhozlak bárhova is.
Mielőtt megvárta volna, hogy újra megszólaljak, bizonyításképpen ment egy kört, aztán újra lefékezett ott, ahol az előbb is állt.
- Látod? - nézett rám.
Ez eléggé meggyőzött, hogy a remegésem eltűnjön. Továbbra sem nyugodtam meg teljesen, amit egyszerűen nem tudtam megmagyarázni magamnak, hisz minden alkalommal nyugodt voltam. Sóhajtva újra felszálltam mögé.

Ezzel együtt újra felbőgött a motor, és elindultunk. Néhány kör után elkezdtem feloldódni, a félelmeim pedig megint eltűntek. Hátrafordult egy pillanatra, hogy megnézze, mi van velem.


Már késő volt, hogy visszaforfuljon és maga elé nézzen. Már csak a csapódást éreztem, ahogy a jármű nekiütközött egy fának. Mivel az eszméletemet nem vesztettem el, és különösebben nem volt nagy bajom, közelebbvonszoltam magam Tomhoz, aki láthatóan jobban megjárta, mint én. Összeszorult a torkom, ahogy ránéztem. Tudtam, hogy nem kellett volna ide jönnünk! Óvatosan kinyitotta a szemét, és halkan, erőtlenül beszélni kezdett hozzám.
- Hívj magadnak mentőt, nekem már nincs rá szükségem. Arra születtem, hogy vad módon éljek, és most vadon is fogok meghalni.
Feltörtek a könnyeim, miközben közelebb hajoltam hozzá. Egy utolsó, lágy csókot váltottunk, aztán lehunyta a szemét...
Nem akartam mentőt hívni magamnak. Még a segíthettek volna rajtam, ha csak ehyszerűen eltört volna valamim.
De nem. Abban a pillanatban a kegyetlen élet törte milliárd darabra a szívemet.