Hilf Mir Fliegen

Sziasztok :D

Ma még nincs itt az ideje, hogy új részt hozzak. Majd csak holnap. Viszont megírtam a második novellámat, a Hilf Mir Fliegen-t.

Örülnék ezzel kapcsolatban is pár véleménynek. Napokat küszködtem vele, mire ilyen lett. :D

Hilf Mir Fliegen

Egy törékeny test feküdt egy sötét mellékutcában, teljesen mozdulatlanul. Éjszaka volt, senki nem járt arra, hogy segíthessen. Veszélyes környék volt, az emberek nem merték megkockáztatni a sikátorokban való mászkálást. A fiatal fiú teljesen eszméletét vesztette, lassan lélegzett, az arcára rászáradtak a könnyei, néhání friss seb is éktelenkedett a testén. Néhány órája még segítségért kiáltozott, de senki nem hallotta meg. Már éjfél is elmúlt, az utcákon majdnem teljes volt a kihaltság, csak egy-két éjszakai madár hangját és néhány autót lehetett hallani. Gyalogosok ilyenkor már nem nagyon mennek sehová - ha valaki buliból is tart hazafelé, azt kocsival teszi meg.

Azonban volt egy kivétel. Szinte mindig esténként indult a sétájára, hogy ne zavarja a tömeg és az autók zaja. Azon az éjszakán is épp így történt. Lefordult egy sikátorba, ahová éjszakánként kevesen teszik be a lábukat, azonban most jól tette, hogy nem követi mások példáját és kerüli ki messziről. Sötét volt ugyan, de lehetett látni valamennyit a Hold fénye miatt. Egy mozdulatlan alakot pillantott meg a fal mellett fekve. Úgy érezte, nem hagyhatja ott. Közelebb ment, hogy jobban szemügyre vegye. Az alak lassan fel-le mozgó mellkasa jelezte, hogy még lélegzik. Még életben van. Lassan felemelte az idegent, és hazafelé sietett vele.

* * *

Tom az ágyon fekvő ismeretlent figyelte, le sem vette róla a szemét. Órák óta feküdt ugyanúgy. Igaz, hogy hazahozta, mert épp a halál peremén táncolt, és nem egy heg húzódott végig a testén, meghagyta magának, hogy gyönyörű volt. Mintha a férfi és a női vonások keveredtek volna. Tökéletes volt, mindenével együtt. Talán túl tökéletes ahhoz, hogy ember legyen... Bill lassacskán elkezdte a szemeit nyitogatni. Először fel sem fogta, mi történt. Aztán amikor rájött, hogy egy teljesen idegen helyen fekszik, egy ágyban, ráadásul egy számára ismeretlen ül az ágy mellett és őt bámulja, egyből kipattant a szeme és idegesen ült fel. Körbefuttatta a tekintetét a helyiségen. Nem tűnt kórházi szobának, ezért meglepődött. Talán valaki segített? Nem, az nem lehet, nem emlékszik rá.

- Mi történt? Hol vagyok? - kérdezte, amikor sikerült összeszednie a gondolatait.

- Nálam. Azt pedig, hogy mi történt, inkább én kérdezném tőled - válaszolt a másik.

- Szóval nálad. De te ki a fene vagy?
Közben már normálisan ült az ágyon, a lábait oldalt lógatta le.

- Szépen köszönöd meg, hogy hazahoztalak és lefertőtlenítettem a sebeidet... Ha ott hagylak a sikátorban, lehet, hogy meg is haltál volna - mordult fel, aztán felsóhajtott. - A nevem Tom.

Bill nem akarta ezt elhinni. Valaki mégis segített és nem hagyta ott veszni.

- Izé, bocs... csak...

- Mindegy, ne magyarázkodj, megértelek. Én se tudnék mást reagálni, ha egy idegen helyen ébrednék.

- Hát, azért kösz. Bill vagyok.
- Örvendek. Viszont lehet egy kérdésem?
- Ki vele.
- Mi történt? Mármint, hogy kerültél oda?
- Nem emlékszem pontosan, de... egy utcán voltam. Aztán páran berántottak a sikátorba. Próbáltam segítséget kérni, de senki nem hallott. Összevertek és ott hagytak.
- Áh, szóval ezért vannak rajtad a sebek.
- Olyasmi.
- Tegyünk feljelentést?
- Ne, nem kell! - tiltakozott.
Nem tehettek feljelentést. Akkor rájönnének az igazságra. Tom furcsállta, hogy Bill nem akar feljelentést tenni, de inkább ráhagyta.
- Amúgy... Honnan jöttél? Vagy új vagy errefelé? Még nem láttalak a környéken, pedig évek óta itt élek.
- Csak úgy idetévedtem - vonta meg a vállát. Nem tudott értelmesebb választ adni. Most mit mondhatna erre? Pár másodperces csend után újra megszólalt. - Itt maradhatok estére?
Tom meglepődött.
- Hát, ha akarsz... felőlem maradhatsz.
- Hú, nagyon köszi! - ült ki ezer wattos vigyor az arcára. Közel járt ahhoz, hogy Tom nyakába ugorjon, de uralkodott magán.

* * *

Aznap este Tom a kanapén aludt, így Bill egyedül maradt a hálószobában. Direkt egyedül is akart maradni. Nem mondhatta el Tomnak az igazságot, legalább is egyenlőre. Talán, majd ha muszáj lesz elmondania... Lassan állt fel, nehogy zajt csapjon. Hirtelen nagy ragyogás támadt a szobában, és amint újra sötét lett, angyalszárnyak jelentek meg a hátán.
Ahogy emlékezett rájuk. Megtépázva, sebesen. Megpróbálta megmozdítani őket, de csak azt érte el, hogy felszisszenjen. Ez így nagyon nem fog menni. Felsóhajtott, aztán újra eltüntette a szárnyait, és visszafeküdt. Muszáj lesz elmondani a történetet - az elejétől a végéig, hazugságok nélkül, nem emberien. Majd reggel... vagy nap közben. De egyenlőre megpróbált visszaaludni.

* * *

Délután, amikor megfelelőnek látta az alkalmat, egyszerűen odaállt Tom elé.

- Izé... - keresgélte a szavakat, de nem találta.

- Mi az?

- Hát, öm... Te mennyire hiszel az angyalokban, ördögökben, szellemekben, ilyesmikben?

- Ez most honnan jött?

-Hiszel vagy nem?

- Nem.

Bill felsóhajtott. Gondolta, hogy ezt fogja mondani, mivel senki sem tudja biztosra állítani a létezésüket az emberek közül.

- Arra mit reagálnál, ha valaki csak úgy odaállna eléd, és azt mondaná, hogy hinned kéne, meg hogy ő is egy közülük?

- Hülyének nézném. Miért?

- Csak, mert... francokat, minek magyarázkodok szavakkal, ha van egyszerűbb módom...?!
Meg sem várta, hogy Tom válaszolhasson, láthatóvá tette a szárnyait. Tom meghátrált, és leesett állal bámult végig rajta.
- Ez most... ez mi... most viccelsz, vagy... mármint... ezt... hogy? - dadogott össze-vissza, ahogy próbált egy normális kérdést feltenni.
Bill nem tudta megállni, hogy ne nevesse el magát.
- Igaziak - mondta pár másodperc múlva.
- Komolyan?

- Miért, nem annak tűnnek?
- De, csak... Csak hihetetlen.
- Tudom, Viszont azt hiszem, néhány napig nem megyek haza.
- Hogyhogy?
Válasz helyett Bill csak megfordult, így Tom számára is láthatóvá vált a szárnyai másik felén lévő hosszú vágás. A tollakat az odaszáradt vér színezte össze.
- A sztori nem úgy hangzott teljesen, ahogy először elmondtam. Kicsit hosszú, az elejéről akarom kezdeni, úgyhogy...
- Üljünk le - fejezte be Tom helyette.
Bill visszavette a teljesen emberi alakját, és mindketten leültek a kanapéra, aztán mesélni kezdte. Mindent az elejéről.

Még nagyon régen, évezredekkel ezelőtt, amikor az emberi faj is létrejött a Földön, megnyílt egy másik dimenzió. Az ember fejlődésével párhuzamosan fejlődött az is, míg végül az angyalok és a szellemek is elfoglalták a helyüket az élők között. Ahogy a legendák, misztikus történetek állítják, az angyalok és az ördögök vagy démonok hadilábon állnak egymással - de ezeknek nem sok valóságalapja van. Az ördögök nincsenek, angyalokkal és szellemekkel ellentétben.
Évszázadokon keresztül élt a két faj békében egymással, amíg ki nem robbant egy háború. Három évig tartott, amíg meg nem egyeztek abban, hogy felosztják a területet egymás közt, azonban még mindig nem békéltek meg.
Mindkét faj képes átjárni a dimenziók között, az égen keresztül, láthatatlanná válva. Képesek teljesen emberi alakot ölteni, eltűnni az emberi szem elől és eredeti alakban mászkálni -, ami az angyaloknál a szárnyakat, a szellemeknél a félig áttetszőséget jelenti. Az angyalok a világos, míg a szellemek a sötét oldal. Viszont ott vannak a bukott angyalok, a kitaszítottak.  Nem tartoznak többé a jó oldalhoz, mert valami olat követtek el, amit nem kellett volna. Könnyen felismerhetőek a fekete szárnyaikról. Nem tartoznak sehová. Nem vonatkoznak rájuk azok a szigorú szabályok, amik azelőtt.

- Aha - szólalt meg Tom. - Most, hogy a történelmeteket vágom, esetleg jöhetne az igazi sztori?
- Épp most jött volna, ha nem vágsz közbe.

Billnek mindig is mániája volt lejönni az emberek közé. Akár láthatatlanul, akár emberi alakban, de szinte minden nap a Földön járt. Azonban azzal nem számolt, hogy vigyáznia kéne, mert a szellemek is átjöhetnek. Így történt ez azon az estén is. Nem volt még túlságosan késő, de sötétség honolt. Úgy gondolta, már csak pár percet marad, aztán hazamegy. Hirtelen valaki megragadta az egyik, valaki a másik karját és egy sikátorba rántotta. Egyből felismerte, hogy az ellenséggel akadt dolga. Kitartóan küzdött, felvette az angyali alakját, hátha úgy több erőt fejthetne ki a szárnyai segítségével, de nem. Azokat is megvágták, hogy ne tudja őket használni. megpróbált segítséget hívni, de nem hallották, kevesen jártak a környéken. Mint akik jól végezték a dolgukat, a szellemek ott hagyták. Bill az utolsó erejével még visszavette emberi formáját, hogy ha valaki mégis megtalálná, ne árulja el önmagát és népét.

- Szóval emiatt nem akartad őket feljelenteni... hogy senki ne jöjjön rá - világosodott meg Tom. - Igaz?
- Pontosan. A szárnyaim nélkül meg nem fogok tudni hazamenni. Muszáj lesz itt maradnom.
- Felőlem maradhatsz, engem nem zavar - vont vállat.
- De... Ugye nem mondod el senkinek? Csak különleges esetben szabad elárulnunk magunkat. Ez pedig azt hiszem, hogy eléggé az.
- Tartom a szám.
- Köszi - mosolyodott el halványan.
- Viszont a szárnyaiddal kezdeni kéne valamit - gondolkodott el Tom. - Mert így összevérezve nem hagyhatjuk, és szerintem neked se jó.
- Pont mondani akartam.

* * *

Pár percen belül Bill az ágyon volt, hasra fekve. A szárnyait most láthatóvá tette. Tom belemártott egy rongyot az előkészített kevés kicsit szappanos, langyos vízbe, aztán felsóhajtott.
- Még sose csináltam ilyet, de azért essünk neki...
- Nem is fogsz többször.
Tom óvatosan érintette oda a vizes rongyot az összevérezett tollakhoz, de Bill még így is felszisszent. Tom megállt egy pillanatra.
- Nem kell megállnod - mondta Bill. - Csak... áh, mindegy. Tök ugyanolyan, mintha egy ember karjával csinálnád. Ugyanúgy csíp, szóval arra gondolj, hogy azt csinálod.
Ennek hallatán Tom magabiztosabban állt neki. Bill összeszorította a fogait, hogy megpróbáljon csendben maradni. Nem valami köztudott tény, hogy az angyalok a szárnyaikra a legérzékenyebbek. Erősnek tűnnek amiatt, hogy egy test súlyát képesek megtartani, de nem azok, akármilyen hihetetlen.

- Ez sokkal könnyebben menne, ha nem lennél magadnál - állapította meg Tom, miután már fél órája szerencsétlenkedett.
- Miért?
- Mert akkor kussolsz és nem érzékeled, hogy fáj!
Bill elnevette magát egy pillanatra, de újra eltorzult az arca, ahogy Tom hozzáért. Még néhányszor végighúzta a rongyot, aztán ledobta a padlóra.
- Kész vagy már, vagy még szenvedjek?
- Még szenvedsz. Megértelek, hogy szörnyű, de már csak pár perc.
Ahogy az utolsó szavakat kimondta, sóhajtva nekiállt Bill szárnyait gézzel betekerni. Az angyal ezt már jobban tűrte, mint a vizet, de még itt sem igazán jutott eszébe mosolyogni.
- Kész vagy - jelentette ki Tom pár perc elteltével.
- Végre...
Bill felállt az ágyról.
- Jobb?
- Jobb.

* * *

Bill közel egy hónapot maradt Tomnál. Mindenkinek azt állították, hogy régi barátok, Bill pedig egy időre hozzáköltözött, amíg nem talál egy új lakást, az angyallétet továbbra is titokban tartották. Aztán ahogy teltek a napok, mindkettőjük egyre furcsábban érezte magát a másik jelenlétében. Egyikük sem ismerte azt az érzést. Azonban Billnek lassan haza kellett mennie, nem maradhatott tovább. Tom levette a kötést Bill szárnyairól és megállapította, hogy teljesen más ahhoz képest, amilyen egy hónapja volt.
- Nem hiszem, hogy találkozni fogunk még - sóhajtott Bill. - De azért remélem, hogy fogunk.
- Én is... Jó utat. Viszlát.
- Viszlát.
Mindkettőjüknek fájt az elköszönés. Bill lassan elrugaszkodott a földtől, csapott néhányat a szárnyaival és már a levegőben is volt. Tom sokáig nézett utána, amíg el nem tűnt a szeme elől...

* * *

A következő napban Tom belül ürességet érzett. Rájött, hogy az elmúlt egy hónapban Bill színezte be az unalmas hétköznapjait, aki valóban egy Földre szállt angyal volt. Amikor arra gondolt, hogy túl tökéletes ahhoz, hogy ember legyen, nem tévedett.

Hirtelen kopogást hallott. Odament az ajtóhoz hogy kinyissa. Meglepődött azon, akit látott. Bill állt előtte. Mosolyogva intett neki, szó nélkül, hogy menjen be.
- Hogyhogy visszajöttél? - szólalt meg végül.
- Hát...
Ahogy megszólalt, egyből el is hallgatott. Nem magyarázkodott, inkább láthatóvá tette a szárnyait. Teljesen feketék voltak, az eddigi fehér helyett. Tom elcsodálkozott és kérdő pillantást vetett rá.
- Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy bűnt kell elkövetni ahhoz, hogy kitaszítsanak? - kérdezte Bill, mire Tom bólintott. - Az egyik bűn... az a szerelem.
Tom hirtelen fel sem fogta, amit hallott. A következő pillanatban magához rántotta Billt, és gyengéden megcsókolta. Abban a pillanatban rengeteg érzés kavargott bennük. Egyikük sem hitte volna, hogy a másik is ugyanúgy érez.
- Nem kell többé visszamenned, igaz?
Bill megrázta a fejét. Nem kellett visszamennie. Most már együtt maradhattak anélkül, hogy bármilyen szabályt megszegtek volna...