2014. február 25., kedd

Next Door 5. rész

Halihó! :) Szerintem ezt a részt már jobban szeretni fogjátok, mint az előzőt. Sokkal hosszabb és tartalmasabb is, mint a negyedik volt. Szerintem ez kárpótol az előzőért. :)

Next Door - 5. rész - Könyv


Először az üzenetet olvasta el, ami alapján nem következtetett semmire sem. Összesen két mondat állt benne, de az lényegre törő volt.
Nem kell az egészet elolvasnod. Elég a hátlapot.
Sóhajtva a kezébe a könyvet. A borítóján időzött a szeme egy darabig, legalábbis az író nevén és a mű címén. Bill Kaulitz: Szenvedés. Megfordította a kezében, és átfuttatta a tekintetét a hátoldalon lévő tartalmon is, ami egyes szám első személyben íródott, és egy részlet volt a könyvből. De ami alatta volt, egyetlen egy mondat, kisebb betűkkel, eltartott egy ideig, mire képes volt felfogni, képes volt elhinni. Igaz történet alapján. Ennyi állt ott, mégis mindent elmondott, azt is, hogy Bill mire fel hagyta ott hirtelen, és hogy kire értette azt, hogy kérdezzen meg valakit, aki közel járt a halálához, hogy megérte-e.

A pillanat töredéke alatt pattant ki az ágyból, rángatta fel magára a ruháit és rekordsebességgel ment át a szomszédba, ahol azonnal nyomkodni kezdte a csengőt, nem érdekelte, hogy csak fél hét van. Pár pillanat múlva Bill jelent meg az ajtóban kócos hajjal, pizsamában, félig csukott szemmel.
- Fél hét? Normális, vagy, ember? Nem ért volna rá mondjuk tízkor, amikor már fel vagyok ébredve? - kérdezte ásítva.
- Egy az, hogy kilenctől vagyok a műhelyben, kettő, nem, nem ért volna rá. Ezt most kell megbeszélnünk.
- Ah, mindegy. Gyere - állt félre az ajtóból.
Még mindig félkómában ledobta magát a nappali kanapéjára, Tom pedig valamivel éberebben, de követte a példáját.
- Ébreszd fel magad, mert normálisan akarok veled beszélni.
- Akkor hadd igyak egy kávét, légyszi, parancsra nem megy a feléledés - mondta, de már el is tűnt a konyhaajtóban.
Addig Tom idegesen dobolt a lábával a padlón, és próbálta kitalálni, hogy kezdjen bele a mondanivalójába. Tudta, mit akart mondani, de azt nem, hogy hogyan térjen rá a témára. Inkább majd rögtönöz...
Bill két csésze kávéval tért vissza pár perc után, az egyiket Tom kezébe nyomta a másikkal pedig újra lehuppant és belekortyolt.
- Köszi - mondta Tom.
- Mi volt annyira fontos?
- Figyelj, fogalmam sincs, hogy hogyan jöttél be a házba, de azzal a könyvvel és az üzenettel mindent elmondtál. Elbasztam, tudom.
- Először is, az ablakon mentem be, mert azt elfelejtetted bezárni - nevetett fel. - Egyébként meg egyáltalán nem haragudtam, csak ki akartam kicsit nyitni a szemedet, hogy hülyeséget csinálsz. Én is azt csináltam.
- De azt nem önmagad miatt, én pedig magamtól nyírom ki magam szép lassan úgy, hogy észre sem veszem.
- Hidd el, hogy de, én is önszántamból kezdtem el. Mert meg akartam felelni az elvárásoknak, amik igazából soha sem léteztek, csak én kerestem magamnak idiótábbnál idiótább indokokat. Viszont tudod, hogy hogyan lettem író? Nem csodálom, ha nem, mert kevesen. Igazából a napi szenvedéseimet egy naplószerű füzetben vezettem, mert jól esett, élő emberrel nem mertem megbeszélni. Illetve egyszerűen csak nem akartam, mert féltem, hogy úgyse értene meg senki. Mikor kórházba kerültem, anyámék megtalálták a füzetet az otthoni ágyam alatt. Tudták rólam, hogy nem biztos, hogy túlélem, látták, amit csináltam. A szemük láttára öltem meg magam majdnem, mégsem tudtak megállítani, mert hülye voltam, nem hallgattam rájuk. Kellett volna, mert végül meg kellett tapasztalnom, a saját bőrömön, hogy mekkora barom vagyok, hogy mit művelek. Ezért, mint utólag elmesélték, eldöntötték, hogy ha a legrosszabb történt volna számukra, ha meghaltam volna, az eddig leírt naplószerűségemet akkor is kiadatják. De mivel élve hazakerültem, továbbírtam azt az időszakot, amíg kórházban voltam, és akkor jöttek azzal a szöveggel, hogy kiadhatnám. Egy ideig vonakodtam, de végül döntöttem. Kiadtuk. Ez volt az a könyv, amit a szekrényedre tettem. Mivel csak annyi áll rajta, hogy igaz történet alapján íródott, azt hihetik, hogy utólag írtam le mindent, ami benne van, de nem. Már előtte is. Csak egy naplónak indult, de sikerkönyv lett belőle. Idő közben rájöttem, hogy igen, én ezt szeretem csinálni, és nekiálltam egy teljesen kitalált világ megalkotásának. Aztán a másodiknak... A harmadiknak... Végül író lett belőlem, habár gyerekként sosem hittem volna, hogy valaha is ezzel fogok foglalkozni.

Tom teljesen hitetlenül hallgatta a történetet. Meg se bírt szólalni, egyszerűen csak le volt képedve, és egy hang sem jött ki a torkán.
- A rossz emlékeimet próbáltam elfelejteni - tette hozzá még Bill -, de sosem tudtam. Ma már meg sem próbáltam. Elfogadtam. Úgyse tudnám, mert mindig emlékeztet rá valami. Mégpedig ezek - emelte fel a kezét, csuklóját Tom felé mutatva. - Ugyan a tartalomként idézett részben nem sok minden derül ki, csak annyi, hogy szenvedés lesz benne, és tapasztalatok, de közben szó szerint meg van említve minden. Az előzmény ugyan nincs, ami miatt ezt az egészet elkezdtem, de vagdostam magam. Mások alig veszik észre, csak nagyon közelről a sebhelyeket, de én látom, és tudom, hogy ott vannak, még ha nem is akarok róluk tudomást venni. Amikor még csináltam, a szüleim elöl próbáltam elrejteni őket karkötőkkel, csuklószorítókkal, most pedig ugyanezt csinálom, azzal a különbséggel, hogy magam elől rejteném el.
- De miért kezdted el csinálni? - Tom csak annyit kérdezett.
- Hosszú története van... Tizenöt voltam, kilencedikes, én voltam az egyetlen a gimiben, aki még nem volt kapcsolatban. Éltem az életem, mint bárki más, aztán valahogy elkezdtem haverkodni a felsőbb évesekkel. Ezt már azóta ezerszer megbántam, nem kellett volna. Mások azt mondták, hogy azzal a pár emberrel semmiképpen sem kellene együtt  lógnom, de nem hittem nekik, mi bajom lehet belőle... Hinnem kellett volna nekik. Úgy gondolták, jó buli lesz, ha összehoznak valakivel. Hamar rájöttek, hogy tudod, én a saját nememhez vonzódom, így kerestek is egy pasit az ismerőseik között. Tizenhét volt, külsős, előtte sosem találkoztam vele. Nem hiszem, hogy tényleg szerettem, csak elhitettem magammal. Egy este történt, ami először teljesen normális volt. - Egy pillanatra megállt a mesélésben, aztán tovább folytatta.

5 megjegyzés:

  1. Ehhez nem merek írni. Megvárom, amíg a Dia is elolvassa.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. >< Csakkogy kedves barátnőm MÉG MINDIG NEM OLVASTA EL *öliaszemével* *öliaszemével* Dia!! ><

      -.- Akkor írok :)

      Mivel nem olvasta el *néééééééz* , ezért egyedül írok *néééééz* . Jó leeeeett!!!! *-* Nem gondoltam volna, hogy Bill írta a könyvet, de azért szívesen elolvasnám :) (vagy ezt már leírtam?)

      Törlés
    2. Azért ne öld meg szerintem :D
      Pedig már a tartalomban is ott volt, hogy író, meg említve is volt már sztorin belül :) Amúgy én nem szívesen olvasnám, nem épp a legvidámabb >< A köviből ki is derül, miért ;3

      Törlés
  2. Jaj már ez hihetetlen...!!!! 1.az asszony mindjárt megöl >< :-D (barim)
    2. EZT NEM HISZEM EL MÀR MEGINT A LEGIZGIBB RÉSZNÈL HAGYOD ABBA ><><>< jól van kicsit idegbeteg vagyok de sebaj xd :-D am nagyon nagyon klassz lett *.*

    VálaszTörlés