Jégszív 1.

Halihó. :) Most egy novellával jövök, amit három részben teszek fel, hogy ne kelljen egyszerre átrágnotok magatokat rajta, mivel több lett 2000 szónál. És ez a rekordom, még sosem írtam ennyire hosszú novellát. xD

Jégszív - 1. rész

Sütött a nap, kora nyár volt. Mindenki, aki tehette, vízparton volt, vagy bezárkózott a hűvös lakásba.
Egy erdőben pedig épp felkelt valaki a földről, ő maga sem tudta, hogy került oda. Tom, azonnal, ahogy felállt, leporolta magáról a havat, és karját erősen mellkasa elé fonva, körültekintett. Csodálkozott az egészen. Az előbb még jó idő volt, és a városban volt. Hogyan lett hirtelen tél? Talán álmodik? Fogalma sem volt róla, hogy mi történt. A saját nevén kívül nem emlékezett semmire. Sem arra, hogy hol van, sem arra, hogy hogyan került ide, sem arra, hogy miért.

Amikor pedig valaki kilépett a fák közül, gúnyosan nevetve, összerezzent, és azonnal hátrébb lépett. Az illető arcát fehér csuklya takarta el, ami majdnem a földig ért. Láthatóan vékony öltözet volt rajta, vele ellentétben mégsem fázott.

- Üdvözöllek a Jégbirodalomban, Tom - szólalt meg az idegen. Hangjából semmilyen érzelmet nem lehetett kivenni. Sem azt, hogy szívélyesen üdvözölné, sem azt, hogy nem örül az érkezésének. Csak úgy megszólalt: érzelmek nélkül.

- Ki vagy te? - tette fel Tom az első eszébe jutó kérdést.

- Oh, elnézést, nem mutatkoztam be? - kérdezte az ismeretlen tettetett meglepődöttséggel. Az arcába továbbra is csuklyája volt húzva, így Tom előtt az, hogy hogy néz ki, még mindig titok maradt, ahogy az is, hogy az arcáról milyen érzelmet tud leolvasni. - Bill vagyok.

- Honnan tudod a nevemet, és hogy kerültem ide?

- Hidd el, drága, több dolgot tudok rólad, mint hinnéd. Tudom a nevedet, hogy hány éves vagy, honnan jöttél, mindent tudok az egész családfádról, ismerem a múltadat, egészen a gyerekkorodtól kezdve. Az pedig, hogy hogy kerültél ide... Tettem róla.
- És... - szólalt volna meg újra, de Bill belefojtotta a szót.
- Ne kérdezz, csak kövess! - utasította, és azzal meg is fordult.
Tom, ugyan maga sem tudta, hogy miért, de követte Billt. A lábuk alatt ropogott az eddig lehullott vastag hó, és még így is vihar volt. Csodálkozott rajta, hogy Bill nem fázik, de már meg sem próbálta megérteni, ahogy azt sem, hogy hogy került ide, és miért lett tél hirtelen. Foglalkoztatta a kérdés, de úgysem tudta volna magának megválaszolni, ezért inkább feladta.

* * *

Percekig sétáltak a hóviharban, az erdő közepén - Tom pedig már szinte azt hitte, el fognak tévedni, aztán amikor már úgy érezte, hogy inkább visszafordul, megpillantott valamit, nem is olyan messze.
Ahogy közelebb értek hozzá, látta, hogy egy kastélyról van szó. A falai hófehérek voltak, egyedül az ajtó volt, ami világosbarna fából készült. Bill továbbra is szótlanul, besétált a kastély ajtaján, Tom pedig néhány lépésnyire utána. Elcsodálkozott a berendezésen: minden kristálytiszta jégből volt, viszont hideget egyáltalán nem lehetett érezni. Sőt, kifejezetten meleg volt bent, emiatt furcsállta, hogy semmi sem olvad el.
Bill még csak ekkor húzta le a csuklyáját, és akasztotta fel, aztán újra hátrafordult Tomhoz, akinek elsőre egyetlen szó jutott az eszébe róla. Gyönyörű.
- Gyere - szólalt meg Bill újra, miután belülről bekulcsolta az ajtót, ugyanúgy, bármilyen érzés kimutatása nélkül, aztán elindult.
Hosszú folyosón mentek keresztül, aztán fel az emeletre, ahol egy újabb folyosó legvégén, Bill kinyitott egy ajtót, és belépett rajta. Tom egy keveset hezitált, aztán nem sokkal utána, ő is bement. Az előtérhez képest teljesen más volt, amin eléggé meglepődött. Egyszerűm kőfalai voltak, benne mindösszesen két takaró volt leterítve, és egy nagy ruhásszekrény árválkodott a sarokban, nem messze tőle egy székkel és egy kis asztallal, amin egy gyertya volt. Sem ágy, sem ablak.
Bill, látva a másik értetlen tekintetét, megszólalt.
- Itt fogsz aludni - mondta, ahogy beljebb lépett egy lépést.
- Itt? - kérdezett vissza. - Mármint ebben a szobában?
- Igen, itt. Milyen nyelven kéred, hogy rájöjj? - tette fel a kérdést, egy kis indulattal a hangjában, habár az arca továbbra sem tükrözött semmit, ami Tom számára rémisztően hatott. - Oda mész, ahova akarsz, szabad utad van az egész épületben. Kimenni nem tudsz, minden lehetséges kijárat zárva van.
- Oké, értem - sóhajtott fel. - De mire jó az, hogy itt tartasz?
- Tudod, egy dolog von, amit kérek tőled - mosolyodott el némi gúnnyal, aztán lassan körbesétált Tomon, mint egy ragadozó a prédáján, aztán lassan megállt, közel hajolt az arcához, és még mindig vigyorral az arcán közölte a kérését. - Olvaszd fel a jégszívemet - suttogta, aztán végigsimított Tom arcán az ujjaival.
Tom szó szerint megborzongott az érintésétől, mivel Bill keze jéghideg volt. Akárcsak a szíve... Meg sem várta, hogy Tom reagáljon valamit, kiment a szobából, ezzel magára hagyva Tomot, akinek újra kérdések lepték el az elméjét. Rengeteg kérdése volt, de kettő foglalkoztatta a leginkább. Miért pont ő? Hogy értette Bill azt, hogy olvassza fel a jégszívét?

* * *

Miután nagy nehezen elhessegette a gondolatait, körbejárta a szobát. Csodálkozott, amiért nincs ágy a szobában. De legalább két takaró volt, és ez megnyugtatta valamennyire, hogy nem kell a földön aludnia, hanem leterítheti az egyiket. Felsóhajtott, aztán kiment az ajtón, hogy körülnézzen. Úgy gondolta, hogy először megismeri a kastélyt, hátha kideríthet bármit is Billről, aztán őt magát fogja megkeresni, ugyanis fogalma sem volt róla, hogy hová mehetett.
Az emeleten semmi érdekeset nem talált. Gyorsan végigjárta a szobákat, aztán lesietett a lépcsőn. Az első hely, ahová benyitott olyan volt, akár egy raktár... De nem mindennapi. Tomot lesokkolta a látvány: emberi szívek, mind jégbe fagyasztva. Gyorsan bezárta az ajtót és megrázta a fejét, mintha ezzel kitörölhetné, amit az előbb látott, de nem tudta. Ez már a tudatába égett.
Újabb kérdések fúrták be magukat a többi közé. Bill hidegvérű gyilkos lenne? Mi szüksége van a jégbe fagyasztott szívekre? Vele is ugyanezt tervezi?