Jégszív 2.

Sziasztok. :) Itt vagyok a Jégszív második darabkájával. :) Nem fűznék hozzá semmit, inkább olvassátok el.

Jégszív - 2. rész

Nem, ez nem lehetséges. Miért ölt volna meg bárkit is, sőt, több mindenkit, csak úgy, szórakozásból? Nem tudta róla elképzelni. Túl ártatlannak tűnik ahhoz, hogy gyilkos legyen...

Továbbment a folyosón. A következő szobában félhomály uralkodott. Úgy tűnt, hogy könyvtár volt. Rengeteg könyv volt a polcokon, el lehetett volna tévedni csak abban az egy szobában. Ahogy körbenézett, egy asztalt pillantott meg, rajta egy nyitott könyvvel. Ahogy közelebb ment, látta, hogy kézzel írták, és a következő lapon nincs semmi. Különös késztetést érzett arra, hogy beleolvasson, ezért leült az asztal melletti székre, és előre lapozott. A legelső néhány lap ki volt tépve, így azokról nem tudhatta, hogy mi állt benne, de a megmaradt részek meglepték.

Második év, százhetvenötödik nap.

Miért én? Elegem van. Annyi ember van, mégis én voltam az, akinek az életét pokollá kellett tenni, akinek a jövőjét eltörölni, és újabbat adni helyette. Egy másikat, egyet, amit elrontottak, előre elterveztek, ugye? Nem tudok kijutni az erdőből, a sötétségből, ami annyira világosnak tűnik. Az az átkozott nő tehet az egészről, akit én valaha az anyámnak hittem! Boszorkány...

Második év, száznyolcvankettedik nap.

Kezdem feladni. Ez már száznyolcvankét nap volt, és még mindig semmi. Bárki, akit találok, és talán képes lenne rá, hogy kihúzzon ebből a helyzetből, az nem jó. Miért, könyörgöm? Miért kaptam jégszívet, amit talán soha sem olvaszthat fel senki?

Második év, kétszázhetedik nap.

Már majdnem. Hihetetlen. Már majdnem képes volt rá, hogy felolvassza a szívemet, de akkor megjelent, és hasonlóvá tette az enyémhez. Utálok bemenni abba a szobába. Túl sok ember, mindegyikőjük túl ártatlan. Egyikőjük sem ezt a sorsot érdemelte. Miért ők, és miért nem én? A testem ugyan még él - a lelkem már halott. Nincs értelme tovább, nem fog menni. Őket kellett megölnie, helyettem, amikor mondtam már neki, hogy inkább engem...

Második év, kétszáztizedik nap.

Nem akarok így élni. Nem érti meg. Mi jó neki abban, hogy ártatlanokat gyilkol le? Túl sok a kérdés, és egyre sincsen válasz. Nem tudom többé az anyámnak nevezni.

A többi bejegyzést csak átfutotta, de a legutolsó írás utolsó mondatain megakadt a szeme.

Kétségbe vagyok esve. Már csak két hetem van, hogy elérjem, hogy valaki képes legyen felolvasztani a jégszívemet, különben én is ugyanolyan szörnyeteg leszek, mint ő.

- Mondták már, hogy nem illik más naplóját olvasni? - hallatszott a rideg a hang háta mögül, mire összecsapta a könyvet és hátrafordult.

- Én nem, én csak...

- Meddig olvastad el?

- Végig - vallotta be. - De egy részét csak átfutottam.

- Nem kellett volna - fordított hátat, és kisétált.

Tom már megint össze volt zavarodva. A naplóból ítélve Bill ártatlan volt, aki az általa boszorkánynak nevezett anyja miatt szenvedett. Nem lehetett normális élete. Nem lehettek barátai. Egyedül volt, és addig ez így is marad, amíg valaki fel nem olvaszthatja a szívét. Ha pedig nem, neki is olyanná kell válnia, mint az anyja. Egy őrült gyilkossá. De így csak egy elveszett fiú volt, aki mindent megtett azért, hogy ne kelljen így élnie, de számára minden elszállt, talán már bele is törődhetett a sorsába. Amiatt lett ilyen rideg, mert tudta, hogy neki már édes mindegy. De mi van akkor, ha még van számára remény? Segíteni akart rajta, de nem tudott. Nem talált kiindulópontot.