Betartott ígéret

Halihó! ^^

Itt vagyok egy újabb novellával. Tudom, most rájuk vagyok kattanva... De következő alkalommal tartalom a következő történetből, utána meg első rész. ;)

Betartott ígéret

- Katonaság? Tessék?! - akadt ki Bill, ahogy Tom közölte vele a tényeket. - Tényleg? Ugye csak viccelsz?

- Tudod, hogy nem viccelnék ilyenekkel.

Bill hitetlenül, könnyes szemekkel tátotta el a száját. Tom erre felsóhajtott, és szorosan a karjai közé zárta, hogy lenyugtassa, bár nem sokra ment vele. Még magában sem tudta teljesen tisztázni - nem tudta magával elhitetni, hogy el kell mennie. Hogy tudná akkor Billt lenyugtatni, ha ő is fel volt dúlva?!

- Miért te? - kérdezte Bill erőtlenül. - Annyi ember van a világon, és annyi más embert behívhatnának a seregbe, de miért pont téged?

- Nem tudom, Bill, nem tudom - csukta le a szemét Tom, közben Bill hátát simogatva.

- Mikor mész? - emelte fel a fejét, és próbált normálisan gondolkodni.

- Két hét múlva. Addig pedig minden szabad percemet veled akarom tölteni.

* * *

Az indulás előtt néhány perccel...

- Vigyázz magadra! - nézett Bill komoly, de egyben szomorú tekintettel Tomra.

- Fogok. De te is. Ne csinálj semmi hülyeséget, amiből normál esetben nekem kéne kirángatnom, rendben? Ha úgy írták a sorsunkat, túlélem.

- Ne bízd magad a sorsra, irányíts te! - mondta. Próbált lelkileg erős maradni, de ahogy elöntötték a gondolatok, amiknek kezdete mi lesz, ha... volt, könnyek szöktek a szemébe. Ezerszer gondolt már át mindent, próbálta feldolgozni az egészet, de most, hogy tudta, percek választják el őket egymástól, a fájdalom mardosta belülről.

- Ne sírj - szólt rá Tom, miközben magához szorította. - Ha ez lenne az utolsó emlékem rólad, mosollyal az arcodon akarok emlékezni rád. De mégis, azt hiszem... Visszatérek hozzád.

Bill mosolyt erőltetett az arcára, ami jobban hasonlított egy grimaszhoz, de úgysem tudott volna őszintén mosolyogni; legalább megpróbálta... Tom szorosan átkarolta, aztán eltolta magától, hogy csókot leheljen ajkaira. Csókjuk Bill sós könnyeivel keveredett, de mégis édes volt, egyszerre fájdalmas is, hisz mi lesz, ha ez az utolsó?

Utoljára még elköszöntek egymástól, aztán Tomnak muszáj volt mennie. Megpróbált nem visszanézni, de mégis megtette. Minden egyes méterrel nehezebbnek érezte a szívét.

Aznap este Bill akárhogy próbálkozott, nem tudott sem aludni, sem teljesen lenyugodni. A nagy franciaágyon, ahol máskor Tommal szoktak közösen aludni, most egyedül feküdt, sehogy sem jött álom a szemére. Csak feküdt az oldalára fordulva, a falra bámult, és a nyakláncot szorongatta a kezében, amit Tom a második évfordulójukra vett neki, mintha az ékszer erőt és hitet adott volna.

* * *

Hosszú, hosszú idők után...

A reptéren hatalmas volt a tömeg, épp az imént szállt le a katonaság repülőgépe. Emberek várták a családtagjaikat, barátaikat haza, reménnyel a szívükben, mikor legbelül tudták, nem biztos, hogy szeretteik hazatérnek valaha is.

Bill idegesen kapkodta a tekintetét. Az utóbbi időben talán most lett úrrá rajta teljesen az aggodalom. Nem tudta eldönteni magában, mire számítson, a jóra vagy a rosszra? Két eset állt előtte, ő pedig tele volt gondolatokkal.

Ahogy megpillantotta Tomot a tömegben - aki pedig őt kereste a tekintetével -, azonnal futni kezdett felé, nem zavartatva magát, ha meglökött valakit, még csak egy bocsánatkérés erejére sem fordult vissza. Azonnal odaszökkent és Tom nyakába vetette magát, aki erre erősen magához szorította és kétszer megpördült vele, aztán megcsókolta, végül távolabb tolta magától, hogy a szemébe nézzen.

- Nem tudom elhinni, hogy viszontlátlak - mondta Bill, aztán újra közelebb lépett Tomhoz, hogy érezze az erős karok ölelését, és megbizonyosodjon róla, nem álmodik.

- Mondtam, hogy visszatérek hozzád, és betartottam a szavam.