Sziasztok. ^^
Feltettem a Madhouse első részét. Rövidek a részek, de direkt, hogy tovább tartson. :D Nem szeretem a 3-4 részes sztorikat, ezért így "lebontom" és több fejezet lesz belőle. :)
Madhouse - 1. rész - Új páciens
- Dr. Kaulitz! Tom! Várj egy pillanatra!
Felettese hangjára Tom összerezzent egy pillanatra, aztán egy kis fáziskéséssel, de megfordult és a nőre pillantott. Szerette a főnökét, mivel kedves és megértő volt, nem az üvöltözős fajta. Hiába volt legalább negyvenöt éves, úgy nézett ki, mint aki a húszas évei közepén jár. Ugyan a nőnek, név szerint Adelnek volt férje, ahogy Tomnak is barátnője, és hiába volt köztük vagy húsz év, Tom nem egyszer próbált már kikezdeni vele, de nem jött össze neki, végül feladta a próbálkozást. Mindig is szoknyavadász volt, akár elhitte volna ezt bárki is egy pszichológusról, akár nem, de ez volt az igazság.
- Igen? - kérdezett vissza.
- El tudnál jönni velem az irodámba?
- Persze, megyek - bólintott.
Adel elindult a hosszú folyosón, majd befordult egy másikra, Tom pedig követte. A végén volt Adel irodája, ahol általában az ilyen dolgokat szokták megbeszélni. A nő helyet foglalt az asztala mögött, Tom pedig az előtte lévő székre ült le. Kérdőn rápillantott, mire az idősebbik szigorúan tekintett vissza. A fiú ebből egyből tudta, hogy komoly dologról lesz szó.
- Bizonyára hallottál már az egyik legnehezebb esetünkről - könyökölt Adel az asztalra. - Többen is próbálkoztak már vele, de... hogy is mondjam - gondolkodott el egy pillanatra. - Nem igazán jutottak vele semmire, ugyanolyan állapotban maradt.
Tom figyelmesen hallgatta, amit főnöke mondott neki. Eléggé érdekesen hangzott, ha senki nem haladt semmire vele.
- Nyilván kitalálhattad, mit szeretnék - mondta Adel, mire Tom csak bólintott. - Az intézmény egyik legjobb dolgozója vagy a sok közül. Örülnék neki, ha megpróbálkoznál a kezelésével, hátha veled többre mennénk. - Magyarázás közben kihúzta az asztala fiókját, kivett egy aktát és Tom kezébe nyomta. - Itt vannak az adatai. Két nap múlva kezdenétek. Most pedig menj, nem sokára lejár a munkaidőd.
Tom felállt, elköszönt felettesétől és kiment az ajtón. Rápillantott az órájára. Valóban néhány perc volt hátra a munkaidejéből, két legjobb barátja azonban ma tovább dolgozott, mint ő, ezért egyedül kellett hazamennie.
Néhány perc múlva már a parkoló felé indult és szemével az autóját kereste. Amikor észrevette, elindult és beült, majd hazahajtott. Otthonában égett a villany, ami nem kicsit lepte meg. Mit sem sejtve bement, azt hitte, biztosan ő hagyta úgy reggel a nagy sietségben. Aztán mikor belépett a hálószobájába, Ria, a barátnője várta fehérneműben az ágyon fekve. Nem laktak együtt, de Riának is volt kulcsa a házhoz, ezért szabad bejárása volt, a mai napon pedig úgy gondolt, hogy meglepi barátját egy nehéz munkanap után. Úgy látszott, a terve sikerült is, mivel Tom mindenre számított, csak erre nem.
- Milyen napod volt ma? - kérdezte a lány.
- Szokásos - felelte Tom, miközben ledobta a kabátját a szék karfájára, leendő páciensének a papírjait pedig az asztalra, majd leült az ágyra.
- Bővebben tudnál erről nyilatkozni?
Tom közben végigfuttatta a tekintetét Rián, aztán akaratlanul is perverz mosolyra húzódott a szája, mire Ria elnevette magát.
- Hát... - kezdett bele végül. - Tényleg minden szokásosan ment. Az egyik betegem kezelését ma fejeztük be és holnap hazamehet. Aztán most, vagy fél órával azelőtt, hogy hazajöttem volna, a főnök leállított. Két nap múlva új beteggel kezdek, akivel állítólag sokan próbálkoztak, de nem jött össze senkinek.
- Értem - bólintott. - Remélem, sikerrel jársz.
- Én is. Na, de azért gondolom nem a semmiért meg a beszélgetésért vagy így felöltözve - vigyorgott. - Illetve, ha pontos akarok lenni, levetkőzve...
- És nem csalnak a gondolataid.
Két nap elteltével Georg és Gustav társaságában szelte a folyosókat, mert hamarabb érkeztek mind a hárman, mint a kezdés, ezért úgy döntöttek, sétálnak egy kört az épületben.
- Úgy hallottam, új beteged van - hozta fel a témát Gustav.
- Igen, jól hallottad.
- Ki az?
- Az adataiban csak annyi áll, hogy Bill, a vezetéknevét nem tudják.
Tom legnagyobb meglepetésére kollégái arca teljesen elfehéredett, amit nem tudott hova tenni.
- Mi bajotok van? - kérdezte.
- Ember, te tudod, kit kaptál? - nézett rá Georg.
- Mit kéne tudnom?
- Az a pasas nem normális!
- Elmegyógyintézetben dolgozunk, az itteni emberek nagy része nem az, csak emlékeztetlek rá, ha elfelejtettétek volna - válaszolt higgadtan.
- Nem úgy érti - mondta Gustav.
- Egyáltalán nm úgy - helyeselt a másik. - Én is dolgoztam vele.
- Ahogy én is.
- Képtelenség vele normálisan dolgozni. Először adja az ártatlant, amikor pedig belekezdenél abba, amibe kellene, simán rád támad. Eleinte tűrtem neki és próbáltam a dolgomat végezni, de végül magamtól adtam fel, pedig kevésszer csinálom ezt.
- Pontosan ez volt velem is. Vigyáznod kellene vele, ha jót akarsz magadnak.
Tom hitetlenkedve nézett barátaira. Annyira rossz csak nem lehet, ugye?
- Rendben, vigyázok - adta meg magát. - A vezetéknevét tudjátok?
- Nem, egy pszichológusának sem volt eddig képes kinyögni. Senki nem tudja, ezért nincs benne az adataiban sem. Ha bárki is tudná, már szólt volna róla és ott lenne.
Ránéztek a folyosón felszerelt órára, ami épp akkor ütötte meg a munkaidejük kezdetének idejét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése