Whiskey Lullaby

Ma már másodjára jelentkezem, de mindegy. :D Igaz, ma nem hozok frisst a Madhouse-ból, de másból igen.

Megihletett egy gyönyörű country-dal egy novellára, ami a Whiskey Lullaby címet a viseli. Talán furcsán hangozhat a cím, de ha elolvassátok, akkor rájöttök, hogy miért. A dalt betettem a novellánál, ha érdekelne valakit.

Örülnék egy pár véleménynek is. Ez az első novellám, eddig csak többrészes sztorikat írtam, úgyhogy tessék elnézőnek lenni. :)

Whiskey Lullaby

Két hét telt el. Fáj. Bűntudatom van. Minden az én hibám. Ha nem vagyok akkora hülye, akkor ez talán nem történik meg.

Máshogy néz rám, mint én rá. Mi történik vele, velem, velünk? Én csak a testvéremként szeretem. Kicsapongó életet él, minden este más lánnyal van. Mégis olyan, mintha az utóbbi időben megváltozott volna. Egyre kevesebbszer van nőkkel, és egyre többször itthon.

Most is. Ahogy rám néz, ahogy hozzám szól, teljesen más. Mások voltunk. Mások lettünk. Mindketten. Úgy pillant rám, ahogy még soha, senkire sem.

Éreztem, ahogy a hűvös, őszi szél megborzolja a hajamat. Kisimítottam néhány tincset az arcomból, aztán megálltam a hatalmas vaskapu előtt. Végignéztem rajta. Két hete minden nap ugyanaz történik. Minden délután lejövök ide.

- Mondd, Tom, miért változtál meg?

- Nem változtam meg. Nem csak én. Mindketten.

Nagy levegőt vettem. A lábaim nehezen engedelmeskedtek, de végül átléptem a temető kapuját. Lassan sétáltam át a sírkövek között, és minden lépés egyre nehezebb volt. Főleg az utolsó.

Megálltam a sírja előtt. Többször átfuttattam a tekintetem a nevén.

Tom Kaulitz.

Végighúztam az ujjam a sima márványfelületen. Visszaemlékeztem kisebb-nagyobb veszekedéseinkre, amiknek a vége mindig békülés lett. A gyerekkorunkra, amikor még egyszerű kisgyerekek voltunk. Amikor még nem volt meg a banda, amikor még senki sem ismert minket.

Nevet. Már megint rajtam, mint mindig. Sértődötten futok be a szobánkba. Hasra fekszem az ágyon és csak szipogok. Hirtelen lépteket hallok meg, aztán érzem, ahogy az ágy besüpped mellettem.

- Nem akartalak megbántani.

- Már nem érdekes.

Aztán ahogy nőttünk, megváltoztunk. Már nem csúfoltuk egymást annyiszor, mint mikor kicsik voltunk. Egyre inkább komolyabbak lettünk, és egymásra is számíthattunk.

- Nem érdekel, mit gondolnak rólad mások. Én mindig itt leszek neked.

Egy könnycsepp futott végig az arcomon, ahogy az emlékek leperegtek előttem. Az egyetlenegy könnycsepp sírásra, végül zokogásra váltott át.

- Miért? - zokogtam, aztán letöröltem a könnyeimet. - Miért kellett itt hagynod? Egyedül vagyok nélküled, Tom. Hiányzol.

Hónapok óta néz rám olyan furcsán. Nem tudok rájönni, mi az. Muszáj vagyok megkérdezni tőle. Lassan sétálok felé, és megállok vele szemben.

- Néhány hónapja másképp nézel rám, mint ezelőtt. Mi van veled?

Ahogy ezek a képkockák megjelentek előttem, még inkább zokogtam. Két héttel ezelőtt történt. Amit akkor mondott, arra örökké emlékezni fogok.

- Nem tudok rád úgy nézni, mint ezelőtt, érted?

- De hát... miért?

- Eddig csak a testvéremként szerettelek.

Figyelem, ahogy nagy levegőt vesz, aztán folytatja.

- Régóta el akarom mondani, de nem volt rá alkalmam. Végtelenül szerelmes vagyok beléd.

Akkor történt, hogy mindent elrontottam.

- Sajnálom, de... én nem tudok rád úgy nézni, ahogy te rám. Én még mindig csak testvéremként szeretlek.

Az volt az a pillanat, hogy összetörtem a szívét. 

Elmentem otthonról, és amikor pár órával később hazaértem, már csak whiskey-s üvegekkel körülvéve, egy pisztollyal a kezében, vértócsa közepén találtam rá. Menthetetlen volt. Zokogva estem össze és borultam a mellkasára.

Nem sokkal később a sajtó is közölte a hírt. Engem is fel akartak keresni, hogy nyilatkozzak az érzéseimről, de egy felkérést sem fogadtam el. Napokig meg sem szólaltam, csak minden egyes nap itt voltam a temetőben. Tudtuk, hogy nem fogunk még egy ilyen gitárost találni - Georg és Gustav bejelentette, hogy feloszlunk. Nélkülem. Nem mentem el, mert nem voltam rá képes.

Fájdalmas tekintettel a sírt bámultam, miközben letörölte a könnyeimet.

- Sajnálom. Miattam van az egész. Miért mentél el? - Egy pillanatra megtorpantam, aztán hozzátettem: - Én is szeretlek, de nem mint csak testvért.

Lassan hátat fordítottam és a kapu felé indultam. Még egyszer visszafordultam, és újra a kaput bámultam, aztán hazaindultam. A házba, ami annyira üres, mióta Tom nincs velem.

Otthon már tudtam, mit akarok. A konyhába mentem. A hűtőben találtam még whiskey-t, aztán a szobámba indultam. A szekrény tetején tartottam a még mindig betöltött fegyvert. Levettem onnan.

Kerestem egy fényképet Tomról. Még utoljára megnéztem, aztán leültem az ágyra. Egyik kezemben az üveget, a másikban a pisztolyt tartottam. Lehúztam az üveg teljes tartalmát. Kicsúszott a kezemből, a földön pedig nagy csörömpöléssel számtalan darabra tört. A pisztolyt a halántékomhoz szorítottam, aztán remegő kézzel meghúztam a ravaszt.

Egy világos, üres helyen ébredtem. Csak ott feküdtem. Felálltam, és körülnéztem. Hirtelen a semmiből imádott ikertestvérem lépett elő, fájdalmas mosollyal az arcán. Néhány méter távolságra megállt előttem.

- Nem kellett volna ezt tenned - rázta meg a fejét. - Nem kellett volna utánam jönnöd.

- Nem tudtam nélküled élni. Túlságosan fájt minden egyes perc.

- Őrült vagy.

- Gondolj rólam, amit akarsz. Nem érdekel, mert... - Elcsuklott a hangom, de végül folytattam. - Szeretlek.

Közelebb lépett. Már csak pár centiméter választott el minket. Mélyen a szemébe néztem, mire ő csak közelebb húzott magához. Éreztem, ahogy ajkai az enyémekre tapadnak. Nem akartam, hogy ennek vége legyen.

Miután elváltunk egymástól, újra egymásra néztünk. Halkan, szinte már suttogva beszélni kezdett.

- Én is szeretlek, és szeretni foglak az örökkévalóságig.