Hahó :)
Megjöttem a negyedik résszel. Ez sem valami eseménydús, mint mondtam az előző bejegyzésben. De a következő már jobb lesz valamivel, ez még nagyon az eleje, később pörög be. Mindegy, nem dumálok. :D
És változik az időrend - nem háromnaponta, hanem kétnaponta fogom hozni a részeket, úgyhogy pénteken már olvashatjátok az újat, eredetileg a szombat helyett.Illetve új design került fel, az előző nem tetszett annyira. Ez színekben sokkal visszafogottabb.
Nagyon örülnék egy pár visszajelzésnek a chatbe. ^^
Bill nem szólalt meg ezután pár percig. Elgondolkodott. De ő sem tudott rájönni, hogy mit mondhatna. Tom direkt nem szólalt meg, hanem hagyta, hogy páciense beszéljen.
- Mit akarsz hallani? - törte meg a csendet Bill.
Tom meglepődött, hiszen nem számított erre, a legkevésbé sem. Hogyhogy megkérdezte?
- Tudhatnám esetleg a vezetéknevedet?
- Minek? - horkantott fel. A legkevésbé sem akarta elárulni. - Nem véletlenül nem mondom el senkinek. Akkor utánam tudnának keresni és mindent megtudhatnának rólam. Erre pedig semmi szükség nincsen. Ezt pedig főleg nem neked fogom elmondani.
Tom halványan elmosolyodott ezek hallatán. Már ezt is haladásnak vélte.
- Ne vigyorogj. Nincs rá okod.
Dehogyis nincs, gondolta Tom.
- Bármi más, amiről tudni akarsz?
- Nem kell mondanod semmit a múltadról, ha nem akarod. Én nem kényszerítelek.
Ismét csend telepedett a szobára, de egyáltalán nem az a kínos csend. Inkább az a fajta, ami lenyugtat.
- Miért van az, hogy te más vagy mint az összes többi pszichológusom eddig?
- Más? Miben lennék más?
- Nem tudom. Idegesítesz. Utállak.
Tom egyáltalán nem erre számított. Azt hitte, jó értelemben lesz más, akivel könnyebben szót ért, de nem erről volt szó. Ahhoz semmi köze sem volt.
- Azt hiszem, ennyi volt a mai napra - jelentette ki Tom néhány perc beszélgetés után, aztán felállt és az ajtóhoz sétált. - Legközelebb két nap múlva fogunk találkozni. Viszlát - mondta, miközben kiment.
Bill néhány percig ült és csendben bámult előre. Nem tudta, mi van, mi történik és miért. Teljesen összezavarta a mai és a tegnapi nap.
- Miért mondtam, hogy utálom? - suttogott magának a levegőbe, miközben a tenyerébe temette az arcát. - Miért jöttek ki a szavak a számon, amik nem igazak és nem gondoltam komolyan? Nem kellett volna... Francba! Mire jó ez az egész? Bárcsak valahogy kifuthatnék ebből a szar helyzetből, ebből a kibaszott világból!
Felállt, odasétált a falhoz és nekitámasztotta a homlokát. Néhány perc múlva hátrébb lépett onnan és ököllel beleütött a falba teljes erejével. Ezzel próbálta csillapítani a dühét.
Éjszaka Tom nem tudott aludni. Rossz kedve volt valamiért, amit ő sem tudott megmagyarázni önmagának. Semmi olyan nem történt a mai napon, ami miatt rosszul érezhetné magát. Illetve de. Egy dolog. Egy szó. Utállak. Folyamatosan ez visszhangzott a fejében. Nem tudott magyarázatot adni semmire, ami mostanában történik. Miért érzi teljesen máshogy magát, amikor Billel van? Ha beszélgetnek, még ha csak néhány szót is? Miért fáj minden alkalommal elbúcsúzni és kilépni az ajtón, ha tudja, hogy nemsokára úgyis megint találkozni fognak? Miért fájt, amit Bill mondott neki? Mi ez az egész?
Az arcát a párnájába temette. Nem tudott mit kezdeni magával. Száz kérdés kavargott a fejében. Kérdések, amire nem tudott választ adni.
Ugyanazon az éjszakán Bill sem tudott aludni. Nem tudott, egyszerűen nem volt rá képes. Nem tudta az érzéseit megmagyarázni. A hátán feküdt, a kezét a mellkasára tette és nézte az üres, egyhangú plafont. Nem tudott mit kezdeni magával. Miért mondta Tomnak, hogy utálja? Miért érzi magát rosszul emiatt? Miért gondolkodik és viselkedik teljesen máshogy, ha Tommal van? Mi irányítja, miért nem tudja azt tenni, amit ő akar? Miért fáj nézni, ahogy Tom elköszön és kilép az ajtón? Mi történik vele?
Az oldalára fordult és gondolkodott. Ezernyi kérdés kavargott a fejében. Kérdések, amire ő sem, és senki más nem tudott választ adni.
Tom nyúzottan kelt fel. Szinte egy szemhunyásnyit sem tudott aludni, alig néhány percet. Szerencsére ma nem dolgozott, szabadnapos volt, ezért nem kellett így bemennie. Akkor aggódnának érte, és megkérdeznék, hogy mi baja van, és nem akart erről beszámolni senkinek, még a legjobb barátainak sem.
Lassan kikelt az ágyból és a fürdőhöz sétált, hogy a tükörbe nézhessen. Ott borzalmas látvány tárult elé. Szörnyen nézett ki a fáradtság miatt. Megnyitotta a hideg vizet és az arára locsolta, majd felitatta törülközővel. Talán egy árnyalattal jobb volt, mint előzőleg. Hiába nem volt munkanapja, és nem is akart elmenni otthonról sehová, ki akart nézni valahogy. Nem akarta így látni önmagát, akárhányszor elmegy a tükör előtt. Az emlékeztetné Bill tegnapi szavaira. A szavakra, amik miatt nem tudott aludni.
Adelt hibáztatta, amiért felajánlotta neki, hogy dolgozhat Billel. Önmagát, amiért elfogadta. A sorsot, amiért összehozta őket.
Ha nem lesz a betege, akkor talán nem is ismerte volna. Sőt, teljesen biztos, hogy nem ismerte volna. Ha pedig nem találkoznak, akkor nem történt volna meg a tegnap. Akkor nem lenne rossz érzése. Nem utálna most mindent és mindenkit.
Abban a pillanatban csengettek az ajtón. Gyorsan kihalászott egy nadrágot és egy trikót a szekrényéből és elindult, hogy kinyissa. Semmi kedve nem volt beszélgetni senkivel. Azt is tettethetné, hogy nincs otthon, de nem tette, mert senki nem hinné el. Miért ment volna el ilyen korán:
Újra csengettek.
- Megyek már, nyitom! - morogta, miközben az ajtó irányába vánszorgott.
Kinyitotta az ajtót. Ria állt előtte.
- Szia - köszönt unottan.
- Rosszul nézel ki - állapította meg a lány. - Beteg vagy?
- Nem, csak fáradt vagyok. Rosszul aludtam.
- Oh, értem. - Valójában nem hitte el neki.
- Mindegy. Bejössz?
- Eredetileg azt akartam, de inkább magadra hagylak. Pihend ki magad!
Gyorsan egy puszit nyomott Tom arcára, aztán elment. Tom sokáig bámult utána, aztán becsukta az ajtót, visszament a házba és ledobta magát a kanapéra. Végül is jó volt, hogy lekoptatta Riát. Illetve ő lelépett magától. De azt a puszit nem élvezte úgy, ahogy máskor szokta. Nem tudott rá magyarázatot adni, hogy miért nem.
Mintha teljesen megváltozott volna. Más ember lett, mióta Billel találkozott.
Madhouse - 4. rész - Kérdések
Bill nem szólalt meg ezután pár percig. Elgondolkodott. De ő sem tudott rájönni, hogy mit mondhatna. Tom direkt nem szólalt meg, hanem hagyta, hogy páciense beszéljen.
- Mit akarsz hallani? - törte meg a csendet Bill.
Tom meglepődött, hiszen nem számított erre, a legkevésbé sem. Hogyhogy megkérdezte?
- Tudhatnám esetleg a vezetéknevedet?
- Minek? - horkantott fel. A legkevésbé sem akarta elárulni. - Nem véletlenül nem mondom el senkinek. Akkor utánam tudnának keresni és mindent megtudhatnának rólam. Erre pedig semmi szükség nincsen. Ezt pedig főleg nem neked fogom elmondani.
Tom halványan elmosolyodott ezek hallatán. Már ezt is haladásnak vélte.
- Ne vigyorogj. Nincs rá okod.
Dehogyis nincs, gondolta Tom.
- Bármi más, amiről tudni akarsz?
- Nem kell mondanod semmit a múltadról, ha nem akarod. Én nem kényszerítelek.
Ismét csend telepedett a szobára, de egyáltalán nem az a kínos csend. Inkább az a fajta, ami lenyugtat.
- Miért van az, hogy te más vagy mint az összes többi pszichológusom eddig?
- Más? Miben lennék más?
- Nem tudom. Idegesítesz. Utállak.
Tom egyáltalán nem erre számított. Azt hitte, jó értelemben lesz más, akivel könnyebben szót ért, de nem erről volt szó. Ahhoz semmi köze sem volt.
- Azt hiszem, ennyi volt a mai napra - jelentette ki Tom néhány perc beszélgetés után, aztán felállt és az ajtóhoz sétált. - Legközelebb két nap múlva fogunk találkozni. Viszlát - mondta, miközben kiment.
Bill néhány percig ült és csendben bámult előre. Nem tudta, mi van, mi történik és miért. Teljesen összezavarta a mai és a tegnapi nap.
- Miért mondtam, hogy utálom? - suttogott magának a levegőbe, miközben a tenyerébe temette az arcát. - Miért jöttek ki a szavak a számon, amik nem igazak és nem gondoltam komolyan? Nem kellett volna... Francba! Mire jó ez az egész? Bárcsak valahogy kifuthatnék ebből a szar helyzetből, ebből a kibaszott világból!
Felállt, odasétált a falhoz és nekitámasztotta a homlokát. Néhány perc múlva hátrébb lépett onnan és ököllel beleütött a falba teljes erejével. Ezzel próbálta csillapítani a dühét.
Éjszaka Tom nem tudott aludni. Rossz kedve volt valamiért, amit ő sem tudott megmagyarázni önmagának. Semmi olyan nem történt a mai napon, ami miatt rosszul érezhetné magát. Illetve de. Egy dolog. Egy szó. Utállak. Folyamatosan ez visszhangzott a fejében. Nem tudott magyarázatot adni semmire, ami mostanában történik. Miért érzi teljesen máshogy magát, amikor Billel van? Ha beszélgetnek, még ha csak néhány szót is? Miért fáj minden alkalommal elbúcsúzni és kilépni az ajtón, ha tudja, hogy nemsokára úgyis megint találkozni fognak? Miért fájt, amit Bill mondott neki? Mi ez az egész?
Az arcát a párnájába temette. Nem tudott mit kezdeni magával. Száz kérdés kavargott a fejében. Kérdések, amire nem tudott választ adni.
Ugyanazon az éjszakán Bill sem tudott aludni. Nem tudott, egyszerűen nem volt rá képes. Nem tudta az érzéseit megmagyarázni. A hátán feküdt, a kezét a mellkasára tette és nézte az üres, egyhangú plafont. Nem tudott mit kezdeni magával. Miért mondta Tomnak, hogy utálja? Miért érzi magát rosszul emiatt? Miért gondolkodik és viselkedik teljesen máshogy, ha Tommal van? Mi irányítja, miért nem tudja azt tenni, amit ő akar? Miért fáj nézni, ahogy Tom elköszön és kilép az ajtón? Mi történik vele?
Az oldalára fordult és gondolkodott. Ezernyi kérdés kavargott a fejében. Kérdések, amire ő sem, és senki más nem tudott választ adni.
Tom nyúzottan kelt fel. Szinte egy szemhunyásnyit sem tudott aludni, alig néhány percet. Szerencsére ma nem dolgozott, szabadnapos volt, ezért nem kellett így bemennie. Akkor aggódnának érte, és megkérdeznék, hogy mi baja van, és nem akart erről beszámolni senkinek, még a legjobb barátainak sem.
Lassan kikelt az ágyból és a fürdőhöz sétált, hogy a tükörbe nézhessen. Ott borzalmas látvány tárult elé. Szörnyen nézett ki a fáradtság miatt. Megnyitotta a hideg vizet és az arára locsolta, majd felitatta törülközővel. Talán egy árnyalattal jobb volt, mint előzőleg. Hiába nem volt munkanapja, és nem is akart elmenni otthonról sehová, ki akart nézni valahogy. Nem akarta így látni önmagát, akárhányszor elmegy a tükör előtt. Az emlékeztetné Bill tegnapi szavaira. A szavakra, amik miatt nem tudott aludni.
Adelt hibáztatta, amiért felajánlotta neki, hogy dolgozhat Billel. Önmagát, amiért elfogadta. A sorsot, amiért összehozta őket.
Ha nem lesz a betege, akkor talán nem is ismerte volna. Sőt, teljesen biztos, hogy nem ismerte volna. Ha pedig nem találkoznak, akkor nem történt volna meg a tegnap. Akkor nem lenne rossz érzése. Nem utálna most mindent és mindenkit.
Abban a pillanatban csengettek az ajtón. Gyorsan kihalászott egy nadrágot és egy trikót a szekrényéből és elindult, hogy kinyissa. Semmi kedve nem volt beszélgetni senkivel. Azt is tettethetné, hogy nincs otthon, de nem tette, mert senki nem hinné el. Miért ment volna el ilyen korán:
Újra csengettek.
- Megyek már, nyitom! - morogta, miközben az ajtó irányába vánszorgott.
Kinyitotta az ajtót. Ria állt előtte.
- Szia - köszönt unottan.
- Rosszul nézel ki - állapította meg a lány. - Beteg vagy?
- Nem, csak fáradt vagyok. Rosszul aludtam.
- Oh, értem. - Valójában nem hitte el neki.
- Mindegy. Bejössz?
- Eredetileg azt akartam, de inkább magadra hagylak. Pihend ki magad!
Gyorsan egy puszit nyomott Tom arcára, aztán elment. Tom sokáig bámult utána, aztán becsukta az ajtót, visszament a házba és ledobta magát a kanapéra. Végül is jó volt, hogy lekoptatta Riát. Illetve ő lelépett magától. De azt a puszit nem élvezte úgy, ahogy máskor szokta. Nem tudott rá magyarázatot adni, hogy miért nem.
Mintha teljesen megváltozott volna. Más ember lett, mióta Billel találkozott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése