Sziasztok! :)
Ma meghoztam a Madhouse 5. részét.
Még mindig csak ismételni tudom magam, hogy örülnék, ha visszajeleznétek chatben is. Megtekintés van, visszajelzés nem igazán. Na mindegy, jó szórakozást az olvasáshoz ^^
Bill ült a szobájában és folyamatosan az ajtó felé pillantgatott. Már várta, hogy Tom benyisson. Két napja volt az utolsó találkozásuk, de nem bírt magával. Meg akarta neki mondani, hogy nem volt szándékos, amit mondott. Nem akarta azt mondani, hogy utálja, mert ez egyáltalán nem így van, hanem irányította valami, hogy ezt kimondja, akármennyire ellenkezett.
Felállt az ágyról és elindult az asztal felé, majd vissza oda, ahonnan jött. Idegességében fel-alá járkált a szobában. Mi lesz, ha Tom nem jön el? Ha megbántotta és felmondott?
Tom már tíz perce késett, Billnek pedig egyre fogyott a türelme és a reménye, hogy Tom el fog jönni. Arra számított, hogy valami öreg és ronda pszichológust fognak küldeni helyette, ami csak az ő hibája, mert azt mondta, hogy idegesíti és utálja, ezért magára haragította Tomot, aki pedig nem fog visszamenni hozzá.
Végre nyílt az ajtó, Bill pedig odakapta a fejét. Megkönnyebbült.
- Na, végre! - kiáltott fel.
- Vártál rám? - lepődött meg Tom.
- Izé. Nem!
Nem akarta bevallani, hogy majd' felrobbant az idegtől. Tom erre csak elmosolyodott.
- Vártál rám.
- Igen, kibaszottul vártam rád, most boldog vagy, hogy elmondtam?
Ő maga sem tudta, miért mondja ezt. Igazából azt sem, hogy miért várt Tomra, és azt sem, hogy miért beszél ennyire felszabadultan.
- Miért vártál, ha utálsz?
- Pont ezt akartam mondani - sóhajtott fel. - Nem utállak.
- Akkor miért mondtad?
- Nem tudom! Nem tudtam parancsolni önmagamnak, hogy mit mondjak. Nem akartam. Ha bármivel is megbántottalak, az rohadtul nem volt szándékos. Remélem, hogy nem vetted nagyon magadra.
- Miért vettem volna magamra? - nevetett.
- Nem tudom. De miért késtél?
- Út közben lerobbant a kocsim és szervizbe kellett vitetni, gyalog pedig messze van, a buszt lekéstem és csak egy órával később jött másik. Sajnálom.
- Ne sajnáld. Nem a te hibád.
- De most térjünk rád. Miért beszélsz velem úgy, mintha évek óta ismernél és legjobb barátok lennénk?
- Figyelj... Én ezt... - csuklott meg a hangja. - Nem tudom megmagyarázni. Össze vagyok zavarodva.
- Rendben, értem én, nem is kell megmagyarázni - emelte fel a kezét, mielőtt Bill újra megpróbálná megmagyarázni, ha úgysem tudja.
Tomnak olyan érzése támadt, mintha ebben egyformák lennének Billel. Egyikőjük sem tudja megmagyarázni, mit miért tesz. Mindketten olyan dolgokat mondtak, amit nem akarnak kimondani, akárhogy is parancsolnak önmaguknak. Mindketten megváltoztak valamiben és mindketten hasonlítanak a másikra.
- És... - nézett Bill Tom szemébe. - Ugye ma, mivel késtél, tovább maradsz?
- Persze.
Nem akart tovább maradni. Csak kimondta. Kimondta, amit nem akart. Viszont egyáltalán nem bánta, legalább több időt tölthet Billel. De miért is akarna vele több időt tölteni? Ezt sem tudta megmagyarázni.
Bill leült az ágyra és mosolyogva lóbálta a lábát. Közben kérdőn Tomra nézett, és az arckifejezése teljesen olyan volt, mint egy kisgyereké, aki tudja, hogy fog kapni valamit, de az meglepetés számára, hogy mit. Tomnak ettől mosolyognia kellett. Megcsóválta a fejét és épp készült volna kihúzni a széket, mire Bill közbeszólt.
- Ne a székre ülj.
- Akkor hova?
- Ide - csapott kétszer maga mellé.
- Az ágyra? Néhány napja azt mondtad, hogy ne merjek ráülni.
- Felejtsd el, hogy azt mondtam. Ülj már le végre!
Tom elnevette magát, de végül leült Bill mellé, aki egyből ránézett és még mindig mosolygott. Tom nem tudta mire vélni Bill állandó vigyorgását és jókedvét. Egyáltalán nem így ismerte meg. Vagy csak most kezdi igazából megismerni?
- Kérdezgethetsz felőlem, mindenre válaszolok.
- Komolyan mondom, nem bírlak megérteni. Két nappal ezelőtt azt mondod, hogy utálsz, lebaszol mindenért és nem közvetlenkedsz, most meg közlöd, hogy egyáltalán nem utálsz, egyfolytában vigyorogsz, engeded, hogy az ágyra üljek és fel vagy pörögve. Mi lett veled hirtelen?
- Nem tudom - vont vállat. - Jobban értesz a dologhoz, mint a többi pszichológusom eddig.
- Nem is csináltam eddig szinte semmit - nevetett.
- Jó, akkor egyáltalán nem tudom.
- Az a helyzet, hogy én sem.
Belülről persze dagadt a büszkeségtől. Ha valaki más mondja ezt neki, egyszerűen csak megköszöni, de közli, hogy semmiben sem jobb a többieknél. Pár percig csak ültek egymás mellett, néha-néha egymásra bámultak, de nem szólaltak meg.
Elbeszélgették az időt rendesen. El is felejtették, hogy nekik nem ezt kellene csinálni. Nem cseverészni kéne mindenféle hülyeségről és mindennapi dologról, amikor Tomnak az lenne a dolga, hogy terápiát végezzen el. De ez talán jobb volt bármilyen unalmas kérdezgetésnél.
Tom hirtelen ránézett az órájára.
- Már fél órája végeznünk kellett volna.
- De úgyis azt ígérted, hogy maradsz.
- Tíz perccel tovább akartam maradni. Annyit késtem, annyival maradok többet, de ez több volt.
Felállt és az ajtó felé sietett, hogy kimenjen.
- Nem akarok itt lenni... - suttogta Bill csak úgy magának, mielőtt az ajtó bezáródott volna Tom háta mögött.
Madhouse - 5. rész - nem volt szándékos
Bill ült a szobájában és folyamatosan az ajtó felé pillantgatott. Már várta, hogy Tom benyisson. Két napja volt az utolsó találkozásuk, de nem bírt magával. Meg akarta neki mondani, hogy nem volt szándékos, amit mondott. Nem akarta azt mondani, hogy utálja, mert ez egyáltalán nem így van, hanem irányította valami, hogy ezt kimondja, akármennyire ellenkezett.
Felállt az ágyról és elindult az asztal felé, majd vissza oda, ahonnan jött. Idegességében fel-alá járkált a szobában. Mi lesz, ha Tom nem jön el? Ha megbántotta és felmondott?
Tom már tíz perce késett, Billnek pedig egyre fogyott a türelme és a reménye, hogy Tom el fog jönni. Arra számított, hogy valami öreg és ronda pszichológust fognak küldeni helyette, ami csak az ő hibája, mert azt mondta, hogy idegesíti és utálja, ezért magára haragította Tomot, aki pedig nem fog visszamenni hozzá.
Végre nyílt az ajtó, Bill pedig odakapta a fejét. Megkönnyebbült.
- Na, végre! - kiáltott fel.
- Vártál rám? - lepődött meg Tom.
- Izé. Nem!
Nem akarta bevallani, hogy majd' felrobbant az idegtől. Tom erre csak elmosolyodott.
- Vártál rám.
- Igen, kibaszottul vártam rád, most boldog vagy, hogy elmondtam?
Ő maga sem tudta, miért mondja ezt. Igazából azt sem, hogy miért várt Tomra, és azt sem, hogy miért beszél ennyire felszabadultan.
- Miért vártál, ha utálsz?
- Pont ezt akartam mondani - sóhajtott fel. - Nem utállak.
- Akkor miért mondtad?
- Nem tudom! Nem tudtam parancsolni önmagamnak, hogy mit mondjak. Nem akartam. Ha bármivel is megbántottalak, az rohadtul nem volt szándékos. Remélem, hogy nem vetted nagyon magadra.
- Miért vettem volna magamra? - nevetett.
- Nem tudom. De miért késtél?
- Út közben lerobbant a kocsim és szervizbe kellett vitetni, gyalog pedig messze van, a buszt lekéstem és csak egy órával később jött másik. Sajnálom.
- Ne sajnáld. Nem a te hibád.
- De most térjünk rád. Miért beszélsz velem úgy, mintha évek óta ismernél és legjobb barátok lennénk?
- Figyelj... Én ezt... - csuklott meg a hangja. - Nem tudom megmagyarázni. Össze vagyok zavarodva.
- Rendben, értem én, nem is kell megmagyarázni - emelte fel a kezét, mielőtt Bill újra megpróbálná megmagyarázni, ha úgysem tudja.
Tomnak olyan érzése támadt, mintha ebben egyformák lennének Billel. Egyikőjük sem tudja megmagyarázni, mit miért tesz. Mindketten olyan dolgokat mondtak, amit nem akarnak kimondani, akárhogy is parancsolnak önmaguknak. Mindketten megváltoztak valamiben és mindketten hasonlítanak a másikra.
- És... - nézett Bill Tom szemébe. - Ugye ma, mivel késtél, tovább maradsz?
- Persze.
Nem akart tovább maradni. Csak kimondta. Kimondta, amit nem akart. Viszont egyáltalán nem bánta, legalább több időt tölthet Billel. De miért is akarna vele több időt tölteni? Ezt sem tudta megmagyarázni.
Bill leült az ágyra és mosolyogva lóbálta a lábát. Közben kérdőn Tomra nézett, és az arckifejezése teljesen olyan volt, mint egy kisgyereké, aki tudja, hogy fog kapni valamit, de az meglepetés számára, hogy mit. Tomnak ettől mosolyognia kellett. Megcsóválta a fejét és épp készült volna kihúzni a széket, mire Bill közbeszólt.
- Ne a székre ülj.
- Akkor hova?
- Ide - csapott kétszer maga mellé.
- Az ágyra? Néhány napja azt mondtad, hogy ne merjek ráülni.
- Felejtsd el, hogy azt mondtam. Ülj már le végre!
Tom elnevette magát, de végül leült Bill mellé, aki egyből ránézett és még mindig mosolygott. Tom nem tudta mire vélni Bill állandó vigyorgását és jókedvét. Egyáltalán nem így ismerte meg. Vagy csak most kezdi igazából megismerni?
- Kérdezgethetsz felőlem, mindenre válaszolok.
- Komolyan mondom, nem bírlak megérteni. Két nappal ezelőtt azt mondod, hogy utálsz, lebaszol mindenért és nem közvetlenkedsz, most meg közlöd, hogy egyáltalán nem utálsz, egyfolytában vigyorogsz, engeded, hogy az ágyra üljek és fel vagy pörögve. Mi lett veled hirtelen?
- Nem tudom - vont vállat. - Jobban értesz a dologhoz, mint a többi pszichológusom eddig.
- Nem is csináltam eddig szinte semmit - nevetett.
- Jó, akkor egyáltalán nem tudom.
- Az a helyzet, hogy én sem.
Belülről persze dagadt a büszkeségtől. Ha valaki más mondja ezt neki, egyszerűen csak megköszöni, de közli, hogy semmiben sem jobb a többieknél. Pár percig csak ültek egymás mellett, néha-néha egymásra bámultak, de nem szólaltak meg.
Elbeszélgették az időt rendesen. El is felejtették, hogy nekik nem ezt kellene csinálni. Nem cseverészni kéne mindenféle hülyeségről és mindennapi dologról, amikor Tomnak az lenne a dolga, hogy terápiát végezzen el. De ez talán jobb volt bármilyen unalmas kérdezgetésnél.
Tom hirtelen ránézett az órájára.
- Már fél órája végeznünk kellett volna.
- De úgyis azt ígérted, hogy maradsz.
- Tíz perccel tovább akartam maradni. Annyit késtem, annyival maradok többet, de ez több volt.
Felállt és az ajtó felé sietett, hogy kimenjen.
- Nem akarok itt lenni... - suttogta Bill csak úgy magának, mielőtt az ajtó bezáródott volna Tom háta mögött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése