Halihó. :)
Felraktam a Madhosue második részét, ami a Nem tűnik veszélyesnek címet kapta.
Az is eldőlt, hogy a részeket háromnaponta fogom felrakni. ^^
Madhouse - 2. rész - Nem tűnik veszélyesnek
Néhány óra elteltével Tom ott állt Bill szobájának ajtaja előtt, szám szerint a százhetvenkilencedik szobánál. Egy pillanatig elgondolkodott azon, amit Gustav és Georg mondott neki. A hallottak alapján nem tudta eldönteni, hogyan szólítsa meg, hogyan és milyen hangnemben próbáljon beszélni hozzá. Vegye különleges esetnek, vagy kezelje úgy, mint bármelyik másik betegét, akivel eddig dolgozott?
Végül arra jutott, hogy valószínűleg túlreagálják a dolgot, ahogy ő is ezt teszi éppen. Miért lenne másabb? Azért, mert kissé nehezebb kezelni? Ugyan már.
Nagy levegőt vett és bekopogott. Válasz nem érkezett, de nem is számított rá, ezért benyitott. Egyszerre meglepte a látvány, de mégsem. Megszokott volt számára, hogy így találja a pácienseit a szobában, de valami mégis más volt. Végigfutott a hideg a gerincén, amit nem tudott mire vélni.
Bill a sarokban gubbasztott, háttal az ajtónak, és egy pillanatra sem fordult meg, amikor hallotta az ajtó nyitódását. Megszokta már ezt, ezért nem is zavartatta magát. Miért is kellett volna?
- Szia, Bill - kezdett bele nyugodtan. - Dr. Kaulitz vagyok, az új pszichológusod, de ha szeretnéd, nyugodtan hívhatsz Tomnak is, rendben?
Mivel látta, hogy Bill nem fog megszólalni, vagy bármit is reagálni, közelebb ment és Bill vállára tette a kezét. A másik lassan hátrafordította a fejét, hogy ránézhessen.
- Nem érdekel, hogy ki vagy és mit akarsz. Téged se érdekeljen, mi van velem. Levennéd rólam a kezed?
Tom engedelmeskedett és lassan levette a kezét, majd maga mellé ejtette. Bill lassan felállt a sarokból, így Tom teljes egészében végig tudott nézni rajta. Ismételten egyszerre volt meglepett és egyszerre nem. Tetőtől talpig végigézett rajta. A haja az arcába hullott, így nem láthatta a szemét rendesen, viszont az arca nagy része nem állt takarásban. Bill finom és szabályos vonásai hatására Tomot valamilyen furcsa érzés fogta el, amit nem tudott hova tenni. Egyáltalán nem úgy tűnt, ahogy barátai leírták. Ahogy ezt tisztázta magában, tovább haladt a tekintete. Még ruhán keresztül is látni lehetett a fiú bordáit és többi csontját, annyira vékony volt.
Nem tűnik veszélyesnek, futott át Tom agyán. Hogy tudna ártani bárkinek is?
- Leülnél valahová, kérlek? - kérdezte Tom. Szinte nem is kérdés volt, hanem utasítás.
Bill hirtelen félmosolyra húzta a száját, majd visszaült a földre, ezúttal Tommal szembe, aki pedig ismét nem értette ezt a reakciót. Miért mosolygott? Semmi nevetséges vagy vidám dolog nem volt a kérdésében.
Tom végül leült Bill ágyára, mivel a másik nem volt hajlandó máshol, csak a földön helyet foglalni, és így lehettek szemben egymással. Az előbbi mosoly egy pillanat alatt el is tűnt Bill arcáról. Ehelyett kisöpörte a haját az arcából és mélyen Tom szemébe nézett. Tomot mintha valami hatalmába kerítette volna, és már végképp nem értett semmit az egészből. Még mindig nem tartotta Billt veszélyesnek, bármi is történt az előbbi néhány percben.
- Takarodj az ágyamról! - parancsolta Bill pár másodperc múlva.
Tom úgy vélte, jobb ötlet lesz rá hallgatni. Nem akart engedelmeskedni, de mégis megtette. Felállt, és mivel egy asztal állt a szoba egyik sarkában, kihúzta onnan a széket és leült rá.
Egyikőjük sem szólalt meg hosszú percekig. Bill azért, mert nem volt szüksége rá, hogy beszéljen, Tom pedig azért, mert nem tudta, mit mondhatna. Teljesen össze volt zavarodva. Rengeteg betege volt már Billhez hasonló, de mégis más volt valami benne. Egy különös érzés, amiről ő maga sem tudta, hogy mi az. Próbálta nem kimutatni a zavarodottságát.
- Minek kellett idejönnöd? - törte meg a csendet Bill.
Nyugodt hangnemben szólalt meg, pedig nem ezt akarta. Így gyengének tűnt Tom előtt, pedig egyáltalán nem volt az.
- Ez a dolgom - válaszolta Tom szárazon.
- Tudom. De miért pont hozzám kellett jönnöd? Vannak mások is az épületben, akihez mehettél volna. Miért én?
- Hozzád rendeltek ki.
- És miért nem tagadtad meg, hogy ideküldtek?
- Miért tettem volna?
Bill összerezzent, de hamar összeszedte magát, és üres tekintettel bámult pszichológusára. Nem számított rá, hogy kérdéssel fog visszavágni. Azt nem szokták megtenni, de Tom mégis. Tapasztaltabb lett volna a többieknél? Vagy egyszerűen csak jobb? Mindegy volt. Bill nem hagyhatta magát.
- Mert azt kellett volna tenned.
- Nem kellett volna.
- És... Miért te jöttél? Miért nem valaki más?
Valaki más, aki nem érti annyira a szakmáját, akarta hozzátenni. De nem csinálta, mert akkor úgy tűnhetett volna, hogy fél, ami nem volt igaz. Miért félt volna?
- A főnököm azt akarta.
- Miért?
- Szerinte az egyik legjobb pszichológus vagyok itt.
Tom gondolta, hogy nem kezdenek bele első nap a terápiába, mivel sosem szokta. Először szereti kiismerni páciensét. Viszont arra nem számított, hogy Bill fogja őt kérdezgetni, és nem ő fogja Billt. Át akarta venni végre az irányítást, ezért mielőtt a másik újabb kérdést tehetett volna fel, ő szólalt meg:
- A főnököm és a kollégáim szerint nehéz eset vagy.
Mást nem tudott mondani. Muszáj volt terelnie a témát, és ezt érezte a legalkalmasabbnak.
A másik ennek hallatán halványan elmosolyodott. Jó ezt hallani, gondolta. Nem szólalt meg, inkább hagyta, hogy Tom beszéljen, ő viszont nem tudott mit mondani. Abban a pillanatban bánta meg, hogy átvette az irányítást. Nagyon nem kellett volna. A kínos hallgatás rosszabb bárminél, főleg egy ilyen helyzetben.
Ránézett a karórájára. Úgy eltelt az idő, hogy észre sem vette.
- Lejárt az időnk - szólalt meg, miközben felállt és betolta a széket a helyére.
- És?
Közben elindult az ajtó felé. Miközben rátette a kilincsre a kezét, visszanézett a válla fölött.
- Holnap újra találkozunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése