Next Door 7. rész

Halihó! :3 Itt vagyok a hetedikkel is, amiben, mint említettem, Tom múltja fog kiderülni, habár ez rövidebb részen keresztül. Remélem, hogy tetszeni fog. Jó szórakozást hozzá! ^-^

Next Door - 7. rész - Szenvedés II.

Ahogy Bill befejezte a mesélést, Tom ismét meglepve nézett rá. Nem hitte volna, hogy a gimnáziumi évei ilyen nehezek voltak, de ugyanakkor tisztelte is benne, hogy ezután is képes volt felállni, most pedig így beszélni róla, és ugyanúgy nevetni, mint bárki más.

De mégis volt bennük valami közös, még ha nem is számított olyan soknak. Mégpedig a sebhelyek, és valamennyire ő is beletörődött abba, ami gyerekként történt vele. Felsóhajtott, aztán megpróbált végre egy értelmes mondatot kinyögni.

- Jézusom... - próbált észhez térni, és szavakat keresni. - Egyébként nekem is van... mármint sebhely.

- Tényleg? - nézett rá Bill kérdőn. Megpróbálta megfejteni az agyában, hogy vajon milyen sebe lehet Tomnak és mitől, de inkább hagyta.

- Aha - bólintott, aztán lehúzta a pólóját.

Bill egy pillanatra zavarba jött tőle, hogy Tom hirtelen levette a felsőjét, hirtelen el is kapta a tekintetét, aztán gyorsan elhessegette a gondolatait, és próbált úgy végignézni az izmos felsőtesten, hogy nem keríti hatalmába a fantáziája. Lehetetlen lett volna nem észrevenni Tom testén a sebhelyet, mert szinte vonzotta a tekintetét, és késztetést érzett rá, hogy megkérdezze: hogyan? Halvány volt, az évek valószínűleg kifakították, de mégis látható.

- Ezt hogy szerezted? - kérdezte.

- Apám alkoholista volt, és egyszer, mikor gyerek voltam, ideges volt, és akkorát lekevert, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, nekiestem egy asztal sarkának és leestem a lépcsőn - intézte el egy mondattal és egy vállrándítással.

- Vállrángatás? Szóval nem is törődsz vele?

- Kellene? Úgyse tudja, hogy élek egyáltalán.

- Tessék?

- Te már elmesélted, mi volt veled régen, most én következem.

A földszintről már megint üvöltözés hangjai szűrődtek ki. Tom átfordult az ágyon a másik oldalára, és a fejére húzta a párnát, de ez sem csillapította a zajokat. Egyébként sem bírt aludni abban a tudatban, hogy szülei lent veszekednek. Fiatal volt, de mégis értette a helyzet súlyosságát.

Hirtelen a saját szobája melletti hálószobaajtó becsapódását hallotta, mikor anyja próbált elbújni, aztán azt, ahogy apja utána jövet felcsörtet a lépcsőn. Egy pillanat alatt kipattant az ágyából, és kiszaladt a szobából.

- Mit csináltál anyuval? - ordított rá az apjára.

- Miért nem alszol?

- Szerinted lehet? Fejezd ezt be, és ne bántsd anyát! Szégyellem, hogy te vagy az apám.

Az utolsó mondata után erős lökést érzett, aztán nekiesett a fal mellé helyezett díszasztalka sarkának, ami szerencsétlenségére pont a lépcső mellett volt.

A hetek elteltével egyre többször hallotta a veszekedéseket, de már nem mert közbeszólni. Valahogy, mióta az apja megütötte és felszakadt a bőre a felsőtestén, mintha inába szállt volna a bátorsága, nem véletlenül. Többször határozta már el magában, hogy véget vet az egésznek, de mind túl gyerekes tervek voltak, és sosem kerültek megvalósításra.

Egyik reggel egy üzenetet talált az ágya mellett.

Nem bírom tovább elviselni apád kitöréseit. Elmegyek. Légy te a férfi a háznál, és neveld meg! Szeretlek.Puszi, Anya.

Ennyi. Szóval egyedül hagyta ezzel a szörnyeteggel - más szóval már nem is lehetett illetni. Ugyanakkor meg tudta érteni édesanyját, hogy nem bírta tovább. Ő még jobban meg is úszta, mert csak néhány ütést és sértést kapott, az anyja volt az, akibe mentálisan és fizikailag is rengetegszer beletiport.

Néhány év után ő sem bírta ezt. Sok volt, hogy minden egyes nap az apjával kellett veszekednie, aki nem is törődött vele.

Egyszer még visszanézett a házra a kapuból. Néhány napra elegendő ruha és egy kevés pénz volt nála mindösszesen. El kellett szöknie, de nem volt, hová menjen. Céltalanul sétált be a sötét éjszakába, és hagyta, hogy a sors vigye.